„– Hisz Ön Istenben Mr. Langdon?
– Én készséggel elhiszem, amit a Vatikán és a Biblia hirdet a...
– Nem azt kérdeztem, hogy elhiszi-e, amit Istenről állítunk. Azt kérdeztem, hisz-e Istenben.
– Én tudós vagyok. Az eszem tudja, hogy a vallásnak van valóságalapja.... De a szívem még nem kapta meg a hit ajándékát.”

Bár nem tudom szóról szóra visszaidézni a filmet, amelyet ebből a könyvből készítettek, de ez a párbeszéd, ami a főszereplő és a camerlengo (aki a könyvben az egyik kedvenc karakterem) közt zajlik le, pontosan visszaadja azt az érzetet, ami a könyv elolvasása után hatalmába kerített.

Amellett, hogy Dan Brown az egyik példaképem, a témák, amikhez hozzányúl a könyveiben, nem mindig állnak közel hozzám. A Da Vinci-kódot előbb olvastam és láttam filmben, mint az Angyalok és Démonokat. Ajánlom is nektek, mert az egyik kedvencem lett. 

Aztán, miután azt „kivégeztem” és utána jártam mindennek, aminek csak lehetett, rögtön el akartam olvasni az előzményt is. Igaz a Da Vinci-kódban csupán egyetlen egyszer van megemlítve mindaz, ami ebben a könyvben történik, de az a fél mondat elég volt arra, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Így gyorsan megszereztem ezt a könyvet is.

A történet az előző (más szemszögből nézve pedig a következő) könyvből már oly jól megismert, szinte már megszokott izgalmakban bővelkedik. Van itt rejtélyes titkos ősi testvériség, nyomozás, halál, váratlan információk, hihetetlen lelki hit, megvilágosodás, túlélés, humor, kaland, Miki Egeres karóra, izgalom, félelem, művészet, és a nagy kérdés: egyház vagy tudomány?

Ahogy a fülszöveg is ígéri:

Egy ősrégi, titkos testvériség.

Egy pusztító erejű, új fegyver.

És egy elképesztő célpont.

Robert Langdont, a Harvard világhírű szimbólumkutatóját egy svájci tudományos intézetbe hívják, hogy segítsen megfejteni egy rejtélyes jelet, amelyet egy meggyilkolt fizikus mellkasába égettek. Langdon elképesztő felfedezésre jut: egy több száz éves földalatti szervezet – az illuminátusok – bosszúhadjáratra készül a katolikus egyház ellen. Langdon mindenáron meg akarja menteni a Vatikánt a hatalmas erejű időzített bombától; a gyönyörű és titkogzatos tudóssal, Vittoria Vetrával szövetségben Rómába megy. Hétpecsétes titkokon, veszélyes katakombákon, elhagyatott székesegyházakon és a földkerekség legrejtettebb barlangján át, őrült hajszát indítanak együtt a rég elfeledett illuminátusok búvóhelye után.

Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy ismét egy kedvencet avattam. Az Angyalok és Démonok, ha lehet még jobban tetszett, mint a Da Vinci – kód. Már biztos vagyok benne, hogy Dan Brown örökre a szívembe zárta magát, ahogyan Robert Langdon is. Mindketten humoros, intelligens és szerethető emberek, akkor is, ha az egyikük csak egy karakter.

A könyv pedig lélegzetelállítóan pontosan adja vissza a város, a helyszínek, a templomok, a terek, a szobrok, a festmények látványát. Ez az egyik kedvencem ezekben a regényekben. Olyan, mintha én is ott lennék ahol Langdon, most speciel Olaszországban és a Vatikánvárosban vagy épp a Vatikáni Irattárban. Pedig el sem hagytam a szobámat. Most is, csakúgy, mint az előző alkalommal, minden festménynek, szobornak utánanéztem, minden helyszínt megkerestem, minden, számomra új információnak utána olvastam. Ha egyszer megtehetem, akkor el akarok menni személyesen is ezekre a helyszínekre, de addig is itt van nekem a könyv és az internet. Elképesztő belegondolni abba, hogy Dan Brown minden regénye előtt mennyi időt fordíthat ezekre a dolgokra.

Aztán maga a cselekmény. Azt hittem, tekintve, hogy a vallás, már Da Vinci-kódban is benne volt, hogy az író nem tud bennem új érzéseket kelteni ezzel kapcsolatban. Hát tévedtem. Amíg számomra az a könyv magáról a vallás alapjáról szólt, és arról, hogy a nagyon is valóságos egyház hogyan manipulálhatta mindazt, ami megtörtént (vagy sem?), addig ez a könyv magáról a hitről szólt. Hiába egy „terrortámadást” használ fel kerettörténetnek, hiába állítja szembe az illuminátusokat az egyházzal, számomra nem ez volt a fő mondanivaló. Mindkét oldalnak meg van a maga keresztje ugyebár, akárhonnan is nézzük.

Nekem a könyv azt boncolgatta, hogy miben hiszek. Mi a véleményem, a hit vagy a tudomány? Tudok-e hinni, kell-e hinni, akarok-e hinni. Hiszek? És az én válaszom erre az, amit már a Da Vinci - kódnál is éreztem. Hiszek, csak nem úgy, ahogyan elvárják. Nem biztos, hogy Istenben és nem biztos, hogy megmagyarázhatóan. Úgy valahogy, ahogyan a cikk elején olvasható párbeszéd is mondja.

Mert végtére is erről szól ez a könyv. Tudomány és vallás megfér egy oltáron? Képesek vagyunk hinni mindabban, amiről évtizedekig beszéltek nekünk még akkor is, ha nincsenek pontos bizonyítékaink? Vagy csak abban hiszünk, amit a tudomány is alátámaszt? Nekünk kell tudni a válaszokat. Bennünk, ott legbelül valahol a szívünk, a lelkünk és az eszünk hármasának metszeténél, ott a válasz.

„A tudomány azt mondja nekem, hogy Istennek léteznie kell. Az agyam azt mondja, hogy soha nem fogom megérteni Istent. És a szívem azt súgja, hogy nem is kell megértenem.”

Akiknek pedig ez az egész téma nem hozta meg a kedvét, mert olyan is lehet, annak ott van Brown írói zsenije, a történetvezetés csavarjai, egy olyan „gonosz”, akire nem is számítanál. Élvezetesen megírt akciószál és nyomozás, életszagú karakterek, a művészet bevonása és rengeteg izgalom. Minden, ami egy lélegzetelállító, valós idejű kalandhoz kellhet, ami izgalmas, sodró lendületű és szokatlanul intelligens.

Már nem is számolom hányszor olvastam el a könyveket, de biztosan tudom, hogy sosem fogom megunni. Amikor a kedvem vagy éppen a helyzet úgy hozza, boldogan fogom levenni őket a polcról, hogy elmerüljek Dan Brown világában, Robert Langdon oldalán.