„Mik a szabályok Pippa?
Maradj csendben!
Az erődház az egyetlen menedéked.
Az emberi élet mindennél fontosabb.
Ne bízz az idegenekben!
Semmi sem veszhet kárba.
Emlékezünk a múltra, de a jelenben élünk.”
Kemese Fanni első könyve, mely a 2014-es Aranymosás Mese- és regénypályázat egyik nyertese, nálam is tarolt. Sokáig halasztgattam ezt a könyvet, mondván nem tudok majd elhatárolódni a hasonló könyvélményeimtől, (mint pl.: az Éhezők Viadala), és azt fogom érezni, hogy valami utánzat van a kezemben. Milyen szerencse, hogy mégsem hallgattam pesszimista énemre!
Ha csak három kedvenc elemet kellene kiemelnem a műből, ezek lennének azok: Pippa személye, a Vörös Erdő és a naplóbejegyzések. Ezért a három dologért már önmagában simán megérte elolvasni a könyvet, ami ráadásul magyar, kortárs és posztapokaliptikus.
Pippa Kenn, talpraesett, tisztaszívű, életrevaló, őszinte, hűséges és pontosan olyan, mint egy igazi ember. Tizenkét évesen maradt magára, az erődházban így kész túlélő lett. De öt év magány nem múlik el nyomtalanul. Amikor egyedül marad, egy idő után már egyik-másik szabály kezdi értelmét veszíteni, de Pippa nem adja fel. Komolyan mondom, hogy ez a lány ott van a kedvenc főszereplőim között.
Aztán a párosunk másik tagja: Ruben. A srác, aki egyben fenyegetés és egyben menedék. Nagyon jól el lett találva az ismerkedésük. Kellő bizonytalanság és félelem keveredik azzal, hogy Pippa életében öt év után ő az első igazi élő ember. Olyan, akivel lehet beszélni. Aki figyel rá. Aki megvédheti, ugyanakkor, aki veszélyt is jelenthet rá. A két karakter közti kémia és későbbi érzelmeik olyan valóságosak, hogy szinte én is átéreztem mindent. Ebben nagy segítség az is, hogy váltott szemszögekből olvashatjuk a történéseket, amiért külön piros pont jár Fanninak. Jól megtalálta az egyensúlyt a váltások között.
Ami még nagyon tetszik a könyvben azok a naplóbejegyzések. Megtudhatjuk belőlük, hogy hogyan alakult ki a „mai” világ, mi vezetett idáig, mi történt az emberiséggel, kik azok a sápadtak. Pluszban megismerhetjük a Kenn család múltját is. Az egyik kedvenc részem belőlük, ez:
„Victor Kenn naplóbejegyzése
- július 06.
(...)A világ üres. Az emberiség nem érdemelte meg, hogy több időt tölthessen ezen a földön. Büntetése a halál volt, a kevésbé szerencséseké az örökké tartó bolyongás, a miénk pedig a tudat, hogy mit veszítettünk.
Ha egy napon tényleg egyedül maradsz, te, utolsó ember, tudnod kell: mindannyian megbocsátjuk, ha a halált választod.(...)”
Aztán ott a kérdés, ami Ruben érkezésével megfogalmazódik Pippában. Maradnak vagy továbbmennek? Létezik a Kolónia vagy csak egy üres és hamis ígéret a kínzó reménytől? Pippa is menjen vele vagy maradjon újra egyedül? Elhagyni a biztonságos erődházat, egy olyan útért, ami az életedbe kerülhet? A Vörös Erdő nem hagy esélyt a túlélésre, ha egyáltalán eljutsz odáig. Küzdesz vagy feladod? És még ha el is éred a Kolóniát, de rájössz, hogy nem olyan, mint amilyennek képzelted? Mit teszel, ha mögötted a sápadtak hordája vár a biztos halállal, előtted pedig a Kolónia elzárt falai a bizonytalan jövővel? Megkaphatod a válaszokat, ha belemerülsz a Pippa Kenn trilógia első részébe.
