Mostanában mondhatni virágzik a young adult könyvek filmesítése. A sok év alatt megszokott rettenetes adaptációkat felváltották a könyvhű, tehetséges színészekkel operáló, igényesen megalkotott filmek, mint például Az éhezők viadala trilógia, vagy John Green könyvei (Csillagainkban a hiba és Papírvárosok). Úgy látszik, a kivétel erősíti a szabályt, mert még most is becsúsznak olyan már-már felháborítóan rettenetes feldolgozások, melyek láttán sírva ölelgeted a könyvet, és bizonygatod mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni, hogy “A könyv jobb volt!”.
Cassandra Clare összesen hat részből álló könyvsorozatot alkotott A végzet ereklyéi címmel. Ennek a sorozatnak az első kötete a Csontváros (a többi rész: Hamuváros, Üvegváros, Bukott angyalok városa, Elveszett lelkek városa, Mennyei tűz városa). Mivel a műfaj fantasy, ezért a regények elég ismerős sémára épülnek: a tinédzser korban lévő főszereplő hirtelen megtudja, hogy különleges képességekkel rendelkezik, megismer egy új világot saját törvényekkel és kultúrával, és onnantól kezdve folyamatosan veszélyes események középpontjába kerül.

A Csontváros főszereplője Clary, aki egyik este ijesztő eseménynek lesz tanúja egy szórakozóhelyen: meglátja, amint három hozzá hasonló korú ember meggyilkol egy negyediket. A gyilkosságot látszólag nem vette észre más, és a rejtélyes alakok is eléggé megrökönyödnek a ténytől, hogy egy egyszerű mondém (értsd: mugli [értsd: különleges képességekkel nem rendelkező ember]) látja őket. Miután Clary édesanyját természetfeletti lények elrabolják, újból találkozik a veszélyesnek tűnő hármas egyik tagjával, akiről kiderül, hogy árnyvadász. Röviden az árnyvadászokról: olyan emberek, akik a legenda szerint angyali származásúak, és küldetésük az emberek világának megvédése a démonoktól, illetve a különféle alvilági lényektől (boszorkánymesterek, vámpírok, vérfarkasok és tündérek). Nem sokban különböznek az emberektől, csak erősebbek, köszönhetően a bőrükbe rajzolt rúnáknak, amelyek mindegyike más-más képességet kölcsönöz a viselőinek. Az árnyvadászok világába csöppen bele Clary, amikor megtudja, hogy édesanyját a sokáig halottnak hitt nagyhatalmú árnyvadász, Valentine rabolta el, mert őt gyanúsítja a Végzet Kelyhének eltulajdonításával.

A Csontváros története rengetegszer hat ismerősen, aki viszonylag sok fantasyt nézett vagy olvasott, annak nem okoz nagy meglepetést a könyv. Mégis nem véletlen a népszerűsége: Clare remekül tudja állandó csavarokkal feldobni a cselekményt, a karakterábrázolás és a humor pedig könnyen függővé teszi az olvasót. Ajánlom, főleg ha már 300x elolvastad a Harry Pottert, Az éhezők viadalát, a Percy Jacksont, és egy új, igényes ifjúsági fantasyra vágysz. Illetve első komolyabb fantasy könyvélménynek is remek, hiszen akkor nagyobb újdonság erről a világról olvasni.

Hogyan tudtak ebből az első ránézésre könnyen megfilmesíthető könyvből egy vérlázítóan pocsék adaptációt készíteni? Nézzük csak:

Probléma 1: Casting
Szavak sincsenek rá. Igen, soha nem lehet minden olvasót boldoggá tenni a szereplőválogatással, de azért próbálkozni érdemes. Az irónő erőssége a karakterábrázolás, minden szereplő összetett figura, akiket a könyvek során ismerünk meg egyre behatóbban. Számomra például a szereplők közti huza-vona, beszólogatások, konfliktusok és a humor, ami a legjobban tetszett a könyvben. Na most, ebben a filmben sikerült egy teljesen jelentéktelen és unalmas bagázst összekaparni. Vegyük sorra:

Clary: Lily Collins

Collins egyébként tehetséges színésznő, és megvan benne az a makacs és határozott stílus, ami a filmbéli Claryből teljesen hiányzott. Most attól függetlenül, hogy külsőre köze sincs a könyvbéli megfelelőjéhez, el tudta volna játszani jól a szerepet, ha a forgatókönyvírók adnak neki jellemet. Enélkül nehéz.

Jace: Jamie Campbell Bower

A legfelháborítóbb választás. Nem az a problémám, hogy az alapból persze elképesztően jóképű, és erre komoly egót és személyi kultuszt építő Jace-t egy leginkább ijesztő koboldnak kinéző srác játssza. Ha legalább tehetsége lenne! Jace egész karaktere arra épül, hogy pofátlanul magabiztos, önfényező, kötekedő, és lehetetlen zavarba hozni. Nem is érdekelne, hogy a választott színésznek külsőre semmi adottsága nincs meg, ha legalább lenne olyan magabiztos, hogy el tudja játszani ezt a karaktert. Nem egy színész van, aki olyan jól hozza a magabiztos csajozógépet, hogy bár simán elmennél mellette az utcán, a filmvásznon elhiszed, hogy ő a Jani. Na, ennek a srácnak az a pár mondat is rossz viccként hatott a szájából, ami a könyvbéli Jace-től származott. De legalább akkor adtak volna neki másik személyiségjellemzőket. Így ő is maradt jellegtelen.

Alec: Kevin Zegers

Őt viszonylag eltalálták, neki sincs különösebb személyisége a filmben, de talán mentség, hogy a az első könyvben sem különösebben bontakozik még ki Alec jelleme.

Isabelle: Jemina West

A könyvben: nagyszájú, szórakoztató, szenvedélyes, harcias, független és erős. A filmben: semmilyen.

Simon: Robert Sheehan

A filmben Simon karakterét sikerült teljes mértékben lebutítani arra a lúzer fiúra, aki a főhősnő legjobb barátja, és hiába szerelmes a lányba, a friendzone-ban tengeti mindennapjait. Leginkább csak szánni lehet a karaktert, mert ahhoz, hogy legalább szimpatikussá váljon, meg kellett volna tartani valamit a könyvbéli Simonból. A könyvben Simon intelligens humorú, éles eszű, egészséges önbizalommal rendelkező srác, aki egyáltalán nem csak egy Clary oldalán baktató idegesítően unalmas figura. Nekem abszolút a kedvenceim közé tartozik, mert életképes karakter, és szócsatái Jace-szel a könyvsorozat legszórakoztatóbb részei.

Valentine: Jonathan Rhys Meyers

Valentine a főgonosz, aki a filmben egy valószínűtlenül fiatal kinézetű (a karakternek tizenéves gyereke van), őrült és visszataszító pszichopata. A könyvben egy tökéletes manipulátor, aki megnyerő modorával bármit el tud érni az embereknél, és teljesen logikusan tud érvelni a gonosz tettei mellett.

A többi mellékszereplőt most nem elemzem, mert velük szerintem nem volt nagyobb baj.

Tehát mi történik, ha egy könyvből, aminek legnagyobb erősségei a karakterek, kivesszük a karakterábrázolást? Marad a cselekmény, viszont elég nehéz drukkolni a bajba jutott szereplőknek, amikor még csak megszeretni sem tudod őket.

Probléma 2: Spoilerek mindenhol!

Tegyük fel, hogy egy ártatlan áldozat előbb látja a filmet, minthogy elolvasná a könyvet. Ám mégis úgy dönt, hogy ad egy esélyt a könyvsorozatnak. Már eleve nemcsak az első rész történetét fogja nagyjából ismerni, hanem túl van a tömeges spoileráradaton, amit a pofátlan filmkészítők rázúdítottak. Azért spoilereknek nevezem őket, mert ezek a csavarok nem az első könyvben derülnek ki, de nem ám. Olyan dolgokat lőttek el, ami csak a harmadik és negyedik részben derül ki. És mivel minden rész kb. 450 oldal, szerencsétlen filmnéző többszáz oldalt olvashat azokról a problémákról/rejtélyekről, amelyeknek a megoldását már ismeri, hála egy béna túlbuzgó filmnek. Erre tényleg kéne egy szabály, hogy nem illik egy első részt feldolgozó filmben a harmadik könyvből venni az ötleteket. Ez a film olyan, mint az az undok Trónok harca-fan, aki a sorozat rajongói oldalára direkt kiírja, hogy ki hal meg a jövőben, mert ő olvasta a könyveket, és ezért megteheti.

Egy kérésem van: ne nézzétek meg ezt a filmet! Olvassátok a könyvet, vagy ha nem vagytok hajlandók leülni egy 450 oldalas könyvvel (pedig olvastatja magát), akkor keressetek valami mást, mert ez a film nem érdemli meg az időtöket. Nem véletlen lett nagy bukás. Szerencsére talán van még egy esély a könyv méltóságteljes feldolgozásra, 2016-ban érkezik A végzet ereklyéiből készített sorozat, a Shadowhunters. A casting már most ígéretesebbnek tűnik.