Jesse Andrews Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című könyvét mindenki olvassa el, ha valami eszméletlen szórakoztató és cseppet sem megszokott történetet akar olvasni a középiskoláról. Igen, a főszereplő lány haldoklik, mégis azt állítom, hogy szórakoztató. A könyv történetének mesélője Greg Gaines, aki nagy mértékű önbizalomhiánnyal küszködik, és meg van győződve arról, hogy öngyűlölete teljesen racionális. Nyilván ettől még nem lett világos számotokra, hogy miért állítom egy lúzer csávó és egy rákos lány történetéről, hogy baromi vicces. Nos, ez egy „könyv a könyvben” regény, vagyis Greg sorait olvassuk, az ő első regényét, amit nem ok nélkül kezdett el írni, de ezt csak a történet végén tudjuk meg. És Gregnél jobb elbeszélő nem kell. Embere válogatja, de én például imádom az önironikus humort, és Greg a regény nagy részében mást se csinál, mint magát ostorozza, de ez már olyan abszurd szinteket ölt, hogy nem lehet komolyan sajnálni szegény srácot, csak nevetni vele/rajta. Ahogy a könyvben többször is megkapja másoktól, ő egy nagyon fura ember, és ennek köszönhető az a fajta narráció, ami teljesen egyedi varázst kölcsönöz a könyvnek. Nem tudtam letenni.

Tehát amit a történetről röviden érdemes tudni: Greg rettenetesen utálja a középiskolát, és egyetlen túlélési módszernek tartja, ha egyszerre van jóban mindenkivel, mégis láthatatlan marad, így senki nem fog belékötni. Ideje nagy részét az emészti fel, hogy igyekezzen senkiben sem nyomot hagyni, és az egyedüli hozzá közel álló személyt, Earlt is inkább csak alkotótársnak nevezi barát helyett. Earl és Greg rajonganak az emberek többség által utált és érthetetlennek tartott európai művészfilmekért, és kedvenc filmjeiket mindig újraforgatják valami abszurd változtatással a történeten, amatőr minőségben. Greg megszokott élete akkor borul fel, amikor az anyja bejelenti, hogy egy iskolatársánál – akivel régen is csak éppenhogy köszönőviszonyban volt – leukémiát diagnosztizáltak. Greg az anyja unszolására meglátogatja Rachelt, és kettejük között egy furcsa barátság kezd kialakulni, amit egyikük sem tud normálisan kezelni. Rachel azért, mert egyre jobban megviseli a betegsége, Greg pedig azért, mert retteg az emberi interakcióktól, és az önutálata sem segít. Érdekes módon ez a könyv számomra abszolút nem a fiatal lányról szól, aki tragikus módon rákos lesz, hanem a srácról, aki pontosan azokkal a félelmekkel és önkeresési problémákkal küzd, amivel minden tinédzser, és aki igazából őrületes balf...ék, de ezért szeretjük, mert mindannyian voltunk őrületes balfékek életünk során legalább egyszer.
A filmet a könyv elolvasása előtt láttam, és az arról írt kritikámban több párhuzamot is vontam a Csillagainkban a hiba és eközött. Majd nemsokára rátérek a film és a könyv összehasonlítására, de egy biztos: a két könyv ég és föld. Nyugodtan olvasd el, akkor is, ha már olvastad a Csillagainkban a hibát, mert nem lesz déja vu érzésed.

KÖNYV VS. FILM

Szerencsére ismét egy nagyon igényes és profin elkészített adaptációval van dolgunk. A forgatókönyvet a regény szerzője, Jesse Andrews írta, ilyenkor általában számíthatunk a könyvhűségre.

Nagyon sok a kreatív megoldás a filmben, ami valószínűleg a rendezőnek köszönhető, ezzel sikerült plusz élményt adni azoknak is, akik kívülről fújják a könyvet. Mivel nem hosszú a regény, így nincs nagyobb hiányzó rész a történetből, sőt, sok újdonságot is volt idejük belecsempészni a filmváltozatba. A színészek nagyszerűek (erről is írtam a filmkritikámban), annyit viszont megjegyeznék, hogy most rövid időn belül másodjára láttam olyan young adult filmadaptációt, amelynek főszereplője eredetileg duci, mégis magas vékony színészek játsszák a filmbeli változatukat. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni-ban Greg eredetileg egy kövérkés srác, és ezt a rendszeresen megemlíti a regényben, hiszen önbizalomhiányának egyik fő oka. A filmben Greget játszó Thomas Mann-on egy deka súlyfelesleg sincs, és egész helyes, szóval nem sok köze van az eredeti Greghez, de mivel nagyon jó volt a filmben, ezt elnézzük (persze Olivia Cooke és RJ Cyler és jóval szebbek könyvbeli megfelelőiknél). Nyáron került mozikba John Green (Csillagainkban a hiba írója) másik híres könyve, a Papírvárosok filmváltozata, ahol a főszereplő Margót a minden létező plakáton visszaköszönő szupermodell Cara Delevigne játszotta. A könyvben Margo nem gyönyörű, van rajta valamennyi súlyfelesleg, és inkább a vagány személyiségével hódít, nem a külsejével. Oké, ez Hollywood, és végül is mutat némi fejlődést a szereplőválogatás terén, de szerintem abban a világban, ahol egy kevés súlyfelesleggel élő embernek is állandó szégyenben kell élnie, jól jönne néhány duci főszereplő, akivel azonosulni tudnak, és talán általuk jobban érezhetik magukat a bőrükben (Lena Dunham, Jonah Hill, Melissa McCarthy és Rebel Wilson mellett még sokan elférnek).

CSILLAGAINKBAN A HIBA VS. ÉN, EARL ÉS A CSAJ, AKI MEG FOG HALNI

Eszem ágában sincs ezt a két csodás regényt versenyeztetni! Csak azért írtam fel ezt a fejezetcímet, mert én magam is akaratlanul állandóan összehasonlítgatom őket, és le is írtam a filmkritikámban, hogy ha nincs a Csillagaink, akkor sokkal nagyobbat szólhatott volna az Én, Earl. Nos, a filmeknél ez tényleg fennáll, de a könyv olvasása után nem vonatkoztatnám ezt az állítást a regényekre.

A következő Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni idézeten nagyon jót nevettem, ugyanis pontosan leírta, miért nem olyan ez a történet, mint a Csillagainkban a hiba (pedig szerintem mivel majdnem egyszerre jelent meg a két könyv, az író ekkor még nem olvashatta a könyvet, csak általánosságban írta): „Ha ez egy normális könyv lenne egy leukémiás lányról, valószínűleg oldalakon át tépném a szám arról, hogy Rachelnek milyen mélyenszántó gondolatai voltak, mielőtt egyre rosszabbul és rosszabbul lett volna, meg hogy egymásba szerettünk, kialakult valami elképesztően szívhez szóló romantikus izé, aztán a karjaimban halt meg. De semmi kedvem hazudni. Nem voltak mélyenszántó gondolatai, és határozottan nem szerettünk egymásba.”

Most pedig egy kicsit arról, hogy mi a hasonlóság a két filmadaptáció között. Innentől spoileresen folytatom, úgyhogy akik még nem látták a filmeket, azoktól elköszönök. A hosszúra nyúlt ajánlóm lényege: az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni KIRÁLY! Olvassátok.

SPOILERSPOILERSPOILERSPOILERSPOILERSPOILERSPOILERSPOILERSPOILERSPOILERSPOILERSPOILER

Mindkét film végén nagyon sokat sírunk. A Csillagainkban a hibában ott van Augustus halála, ráadásul több gyászbeszédet is kap, majd a legvégén megkapjuk a már halott szereplő által írt csodálatos levelet, amit a még élő szereplőről írt, aki épp olvassa, és mind zokogunk, mert elárasztanak az érzelmek.

Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni filmváltozatát megcsavarták azzal, hogy Rachel konkrétan a neki készített film nézése közben hal meg, ráadásul utána kiderül róla egy csomó minden, hogy mókusokat rajzolt a falra, és kreatív mintákat vagdosott a könyvekbe. Miután ezen már bőven bőgünk, a főszereplő elolvassa azt a levelet, amit itt is a már halott szereplő írt, a még élő szereplőről, amelyben a leírja, milyen remek ember Greg, és azért romlottak le a jegyei, mert az ő csodálatos barátja volt az utolsó hónapban (ezt a főiskolának írja, amelyik visszautasította Greg felvételét). Töménytelen zokogás.

Szóval mindkettőt imádom, de azért remélem értitek, miért emlékeztet utóbbi az előbbire. A könyvben semmiféle érzelgős lezárás nem volt, nemhogy Rachel által írt levél.

SPOILERVÉGESPOILERVÉGESPOILERVÉGESPOILERVÉGESPOILERVÉGESPOILERVÉGESPOILERVÉGE

Szóval ennyit erről, nem húzom tovább a szót, külön blogot tudnék szentelni ennek a két könyvnek. Ha kicsit mélyebb, érzelmes olvasmányra vágytok, akkor Csillagainkban a hiba, ha pedig abszurd humorú, barátságról szóló gyöngyszemre, akkor Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni.