Gondolkodtál már azon, hogy mi játszódhat egy fiatal, jóképű, kiváltságos, dúsgazdag fiatal férfi fejében, aki beleszületett a privilégiumaiba, fényes jövő vár rá, és a világ egyik legjobb egyetemének a legelitebb klubjához tartozik? Nos, ebből a filmből megtudhatod, és nem lesz benne köszönet.

A filmesek szeretnek belekukkantani a felső tízezer rejtélyes és extravagáns életébe. Van, aki álmodozva tekint erre a világra (Neveletlen hercegnő), van, aki inkább szatirikusan, kritikusan vizsgálja ezt a világot (Marie Antoinette). Nem véletlenül érdekel mindenkit ez a téma, hiszen, ahogy a The Riot Clubban többször is elhangzik, mindenki utálja a dúsgazdagokat, és mindenki közéjük akar tartozni. Az úgynevezett Riot Club tagjai Anglia legnívósabb egyetemére, az Oxfordra járnak, mind nagynevű angol család sarjai, ígéretes férfiúk, akik a jövőben nagyon fontos emberek lesznek (ha apun és anyun múlik). A tízfős titkos klub célja, hogy ezek a fiúk, mielőtt még belekezdenek a nagybetűs életbe, az egyetemi éveik alatt kiélhessék a legvadabb vágyaikat, és következmények nélkül bulizhassanak. Viszont számukra az „ereszd el a hajamat” party nem csak egyszerű piálásból, táncolásból és röhögésből áll, hanem olyan szintű hedonizmusból, ami minden épeszű embernél kiverné a biztosítékot.
A történet két főszereplője az Oxfordra frissen bekerült két gólya: Miles (Max Irons) és Alistair (Sam Clafin), akik a klub legújabb két tagjává válnak, ám nem igazán kedvelik egymást. Miles tipikus „jósrác”, aki bár szintén jómódú befolyásos család sarja, nem igazán tartja ezt meghatározónak az életében. Összejön egy oxfordi mércével mérve szegény lánnyal, Laurennel (Hollyday Grainger) – aki egyébként a józan ész hangját szolgáltatja a filmben –, ám kettejük kapcsolatát hamar kezdi megviselni a fiú klubtagsága. Alistair egy magának való srác, aki sikeres bátyja árnyékában kezdi gólyaévét (a testvére a Riot Club legnépszerűbb elnöke volt), elég elkényeztetett, de kezdetben még inkább tűnik a túlzott elvárások áldozatának, mint negatív szereplőnek. A rendező játszik az érzéseinkkel, ugyanis a film első felében nem tehetünk róla, megkedveljük ezeket a srácokat. Persze, látjuk, hogy „romlottak”, pofátlanok és istenkomplexusosok, de rendkívül szórakoztatóak égbekiáltó angolosságukkal, ahogyan a saját magukról készült festményt nézegetik, fellengős verseket szavalnak, vesét és pudingot zabálnak, és röhejesen kinéző kutyákat babusgatnak.  
A csavar ott kezdődik a történetben, amikor sor kerül a két újonc beavató vacsorájára. Egy városszéli kis pubba foglalnak asztalt, ugyanis elmondásuk szerint ez a legközelebbi hely, ahonnan nincsenek kitiltva. Már itt elkezdtem gyanakodni, hiszen ahhoz, hogy kitiltsanak egy csapat lordot egy étteremből (akik feltehetően egy este alatt a féléves bevételnek megfelelő összeget isznak és esznek el), elég súlyos dolgokat kell művelni. A pub tulajdonosa egy csupaszív kisvállalkozó, aki nem is tudja még, hogy milyen pokolba keverte magát, amikor engedte a fiúknak az asztalfoglalást. A vacsorán megszűnik minden szabály, az erkölcs és az empátia nem létezik többé, csak az élvezetek. Ahogy egyre jobban fogy az alkohol és a kokain, úgy mutatkozik meg a srácok igazi arca: akik lenézik, sőt gyűlölik a középosztályt, nem tisztelik se egymást, se a körülöttük lévőket. A legdurvább számomra az volt, ahogy ez a film megmutatta, ezeknek a srácoknak tényleg csak a pénzük van, és nem is tudják elfogadni, ha valamit pénzzel nem tudnak elintézni. Elképesztő volt figyelni, ahogy hisztirohamot kaptak, amikor egy prostituált nem volt hajlandó teljesíteni az abszurd kérésüket, akármekkora vagyont kínáltak fel neki. A fiúk, akik a világ urainak képzelik magukat, nem tudnak megbirkózni azzal, ha valakit nem lehet pénzzel megvenni, és másnál van az erkölcsi fölény. Később a film legdurvább jelenetéhez is ez a probléma vezet, ugyanis ha a pénz nem segít, marad az erőszak és az agresszió. Bárki, aki valamennyire is kedvelte a karaktereket a film elején, netán szimpatizált velük, ezen a ponton már undorodik tőlük. Nagyon jól tud feszült helyzeteket teremteni a film, akár egészen pici konfliktusoknál is (például amikor a fiúk rájönnek, hogy nem pontosan azt kapták, amit rendeltek). A Wall Street farkasát anno sokat támadták azzal, hogy népszerűsíti ezt a hedonista életformát, hát ezt a filmet elég nehéz lenne így jellemezni. Aki ezt megnézve azt gondolja, hogy „úúú, milyen királyok ezek a srácok”, lehet, némi szociopata hajlammal rendelkezik. Ez egy szűk társadalmi réteg kritikája úgy, hogy nem kívülről szemléljük ezeket az embereket – hogy könnyebb legyen ítélkezni –, hanem részt veszünk az életükben, és megértjük az életfilozófiájukat, aminek segítségével könnyedén meggyőzik magukat a saját igazukról.
Nekem tetszett a filmnek ez a kegyetlen húzása, ahogy szépen lassan haladt át a történet szórakoztatóból hidegrázóssá. A színészválasztás előtt pedig le a kalappal, elképesztően jó volt mind a tíz színész, mindent elhitettek velünk, amit a vásznon láttunk, pedig nem lehetett egyszerű a dolguk. Kiemelném a főszereplőket, a Freddie Prinze Jr.-ra kísértetiesen hasonlító Max Ironst, aki a társaságból mondhatni az egyedüli pozitív hős, az erkölcsi normákat tartani próbáló klubtag, és Az éhezők viadala Finnickje, Sam Clafin, aki kilépett a szexi jófiú karakteréből, és igazi utálatos patkánnyá vált a szerepében.

Ez a film nem egy „mindenkinek kötelező látnia” típusú alkotás, de akit megfogott a történet, az nyugodtan essen neki, nem fog csalódni.