Amikor egy elismert rendező (Joe Wright) úgy dönt, hogy újra filmre viszi a szomorú sorsú arisztokrata nő történetét, sejteni lehet, hogy valami újítással fog előállni. A történetet sokan ismerik, dióhéjban ismertetem miről is van szó: A fiatal Anna (Keira Knightley) a jóval idősebb kormánytisztviselő Alexei Karenin (Jude Law) felesége. A házassága még boldogtalannak sem mondható, a férjével mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Anna egyetlen boldogsága a fia, akit mindennél jobban szeret. Mikor elutazik megmenteni a bátyja Oblonsky (Matthew MacFadyen) házasságát, véletlenül összetalálkozik a hírhedt nőcsábász Vronsky gróffal (Aaron Taylor-Johnson). Az első pillanattól kezdve vonzódnak egymáshoz, és az esti bálon egy közös tánc után már nem tudják elfelejteni a másikat. Anna másnap visszautazik Szentpétervárra, és Vronsky követi. A nő hiába menekül a gróf elől, előbb-utóbb nem tud ellenállni és titkos viszonyt kezd a férfival. Ennek eredményeképpen az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nagyra becsült Karenin felesége szeretőt tart. Anna kezdi elveszteni a megbecsülését szentpétervári körökben és ezzel együtt retteg, hogy a férfi, aki miatt feladta az életét, végül elhagyja egy másik nőért.

Álmomban sem tudtam volna elképzelni, mégis hogyan lehet egy színházi előadást élvezetesen filmben bemutatni. Pedig lehet. Sőt! Az első pillanattól kezdve, amikor a film elején még el volt húzva a függöny és a zenekar hangolását hallottam már az az izgatottság fogott el, mint amikor egy színdarab kezdetére vár az ember. Az ötlet kivitelezése szerintem zseniális volt, a szereplők mozgatható díszletekkel kerültek át egyik jelenetből a másikba, és nem egyszer mentek a kulisszák mögé, az utcára. Persze ezt nem kell ilyen drasztikusan elképzelni, nem végig a színpadot látjuk, hiszen az egész színház koncepció főként a helyszínváltásoknál volt érzékelhető. Legtöbbször rendes szobákat, báltermeket vagy mezőket láthattunk. Mégis ez az egész az arisztokrácia színpadiasságát éreztette, a hagyományok megrendezettségét, az emberek színészkedését a mindennapokban. Minden mozgás olyan szépen időzítve és koreografálva volt, hogy nem győztem ámulni, mennyi munkával hozhatták ezt létre.

Az egyik kedvenc motívumom a filmben a vonat állandó megjelenése volt: a szerelmesek találkozásakor, az első tánc után és Anna álmában újra és újra előre jelezte a kapcsolat tragikus végét. A szereplőválogatás szerintem teljesen korrekt volt, személy szerint nem vagyok oda Keira Knightley-ért, de tény, hogy a kosztümös filmek mindig is az erősségei voltak. Aaron Taylor-Johnson Vronsky-ként először nehezen emészthető volt számomra, kicsit túl femininnek éreztem, de ahogy haladt a film, megszoktam a karakterét. Számomra Jude Law Kareninként és Matthew MacFadyen Oblonsky-ként volt a film két fénypontja: mindketten a hitelességükkel nyűgöztek le.

Ajánlom a filmet, mivel engem elvarázsolt a pozitív értelemben vett megrendezettsége. Joe Wright igazi új töltetet tudott adni ennek a sokszor feldolgozott Tolsztoj regénynek.