Nem hallottam még erről a filmről semmit, így amikor elkezdtem nézni fogalmam sem volt, hogy ki rendezte, kik a szereplők, miről szól stb. Teljes tudatlanságban vártam, hogy mégis mi lesz ebből. És azt kell mondanom ledöbbentem. Azóta sem néztem utána annak, hogy ki rendezte, és most sem fogok, ha ilyen részletességben akartok kritikát olvasni, akkor bizony Filmmoly a ti emberetek. Én csak azt akarom elmondani, hogy milyen hatással volt rám ez a film. És azt, hogy miért.

Egy író életében nincs nagyobb félelem, mint az, hogy valaki ellopja egy ötletét, vagy könyvét és a sajátjaként kiadatja. Ez az egyik legrosszabb, ami csak történhet egy íróval, főleg akkor, ha az adott mű világsikerré dagad. Különös téma ez, ettől jó, hogy filmet készítettek belőle.

Vegyünk példaként téged. Író vagy, a könyvek a te világod. Érzed, hogy erre születtél, hogy a gondolataidat meg kell osztanod másokkal is, hogy az általad teremtett világok és karakterek másoké is legyenek. De nem sikerül. A kiadód megmondja, hogy nem jó az újabb könyved sem. Tanácstalan vagy, nem tudod, mit tegyél. Lassan feladod. Eközben kapsz egy táskát a szerelmedtől, amiben találsz egy régi megsárgult papírokból álló kéziratot. Nincs rajta cím, nincs író. Csak meredsz a lapokra, aztán olvasni kezded. Kiderül, hogy egy kincset tartasz a kezedben. Egy olyan történetet, mely valóban megtörtént, mely valaki más tollából származik. Valaki más lelke van benne. Végigolvasod és érzed, hogy ezt mindenkinek ismernie kellene. Begépeled, hogy mégegyszer elolvashasd. Tudod, hogy nem helyes, amit teszel, hogy a könyv nem a tied, de nem bírsz ellenállni, adsz neki egy címet. A cím a tied, a történet másé. Mit teszel?
Megpróbálod kideríteni, hogy ki írta? Nem találod sehol. Nincs kiindulópontod. Gyötrődsz, mert tudod, hogy te sosem tudnál egy ilyen szívbemarkolóan igaz történetet leírni. Még mindig az olvasás hatása alatt vagy, nem tudsz mit tenni, állandóan a fejedben van. A tied is lehetne. Te is írhattad volna. De nem te voltál. Nem a tiéd. Határok, amiket nem tudsz, amiket nem akarsz átlépni. 
Aztán megtörténik. A párod, aki végig melletted áll a nehéz időszakaidban, elolvassa. A titok már nem titok, hisz más is ismeri rajtad kívül. Azt hiszi te írtad. Könnyes szemmel gratulál, és azt hajtogatja, hogy tudta, hogy te képes vagy rá.

És te csak állsz ott, nézed az arcát és tudod, hogy komolyan gondolja, amit mond. Te is tudod, hogy képes vagy rá, de ez nem az a történet. Ránézel és látod, hogy őt is beszippantotta a könyv. És akkor megteszed. Hazudsz. Azt mondod te írtad. Hiszen kinek is árthatnál? Egy idegennek, aki talán már nem is él? Vagy bántsd őt, a kedvest, aki itt van veled? Inkább az idegent. Aztán elindul a lavina. A kiadód megőrül a könyvedért. Az olvasók imádják. Mindenki téged akar és a könyvedet. Sikeres leszel, világhírű. Megadatott minden, amire csak vágytál. Az életed maga lesz a megvalósult álom. Csak te tudod az igazat.
Aztán egyik nap az igazság rád talál. Egy ősz öregember képében, aki tudja mit tettél. Elloptad az életét. Nem dühös. Nem vádaskodik. Nem tesz mást, csupán elmeséli a könyv születésének történetét. És te ülsz ott vele a padon és hallgatod az életét. Az életét, ami akkor ment tönkre, amikor elhagyta a kéziratot. Mikor a végére ér, már ott vannak a könnyek a szemedben. Aztán feláll és elsétál.

Nem bírsz másra gondolni ezután csak rá. A szemeire, amikben nem láttál mást csak csalódottságot és lemondást. Tenni akarsz valamit, el akarod mondani, hogy nem akartad tönkretenni még jobban. Hogy mindenkinek elmondod az igazat. De hogyan kezdenél hozzá? Megkeresed és megpróbálod megtenni a megtehetetlent. De nincs szüksége rád. Nem akarja. Azt akarja, hogy hagyd békén. Hogy menj el és élvezd, amit kaptál. Pár nap múlva meghal. Elmegy úgy, hogy senki sem tudta, hogy ő alkotta meg azt a könyvet, amiért mindenki téged imád. És te mit teszel? A sírjához viszed az eredeti kéziratot, mely az ő betűit tartalmazza. Az ő életét. És eltemeted vele együtt. És reménykedsz. Abban reménykedsz, hogy soha senki sem fogja megtudni, hogy a szavaid: Lopott szavak. De az élet nem ilyen kegyes...
Amikor befejeződött a film csak ültem magam elé bámulva. Nem tudtam mit gondoljak. Vajon én megtenném? Elloptam volna? Elmondtam volna az igazat? Változtatott volna az bármin is? Hogyan néztem volna mindezek után magamra? Aztán rádöbbentem valamire.

A Lopott szavak egy film. Egy kivételesen sokat mondó film. De nem nekem kell megítélnem. Nekem adott valami olyat, amit senki sem vehet el tőlem. Mert túlságosan közel áll hozzám. Ha kíváncsiak vagytok rá, nektek mit ad, csak nézzétek meg. 

Tina