Santiago halász. Nyolcvannégy napja nem fogott semmit, mégis mindennap becsületesen kihajózott. Érzi, hogy ez a nyolcvanötödik nap, ez szerencsés lesz. Ezen a napon messzebb hajózik, mint eddig. És vár. Vár a szerencsére és a nagy halra.

„A szerencse mindenféle alakot ölthet, és ki ismeri fel, ha szembetalálja magát vele?”

Egyszer valaki kérdezte tőlem, hogy miután elolvastam ezt a könyvet, mit éreztem. Azt válaszoltam, hogy csak ültem magam elé meredve és aztán lassan elmosolyodtam, majd újrakezdtem. Nos, igen. Ha pontos akartam volna lenni, felsorolhattam volna mindazt az érzelem kavalkádot, ami magával ragadott, de nem tettem.

Most megtehetném, de egyszerűen annyira sokrétű és kibogozhatatlan, az egész, hogy nem teszem. Aki elolvasta, az úgy is tudja, hogy milyen érzés. Legalábbis remélem, hogy tudja. Ha nem érez semmi különöset, akkor túl korán olvasta el a művet. Ez esetben azt tanácsolnám, hogy majd egyszer évek múlva újra vegye kezébe a könyvet és akkor majd megérti, miről beszélek.

Aki nem olvasta (még), annak pedig csak ennyit tudnék mondani:

Ha az emberi akaratról, a túlélésről, a küzdelemről, a hűségről, a kitartásról, a becsületről és az emberi lét különböző értelmeiről akar olvasni, akkor ez az a könyv. A tenger és a vízi élőlények tisztelete, Santiago embersége, a halászathoz való hozzáállása, a fiú és az öreg kapcsolata, mind-mind olyan érték, amelyet minden embernek ismernie kellene.  

„De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

A történet sokadik jó oldala a rövidsége. Itt a tartalom, azaz a minőség és a mennyiség nem függ össze. Ez a könyv alig száz oldal, mégis több érték van benne, mint bármelyik másik könyvóriásban. És mindez olyan emberi és egyszerű nyelven leírva, ami érthető, de ugyanakkor élvezhető. Tehát, akár fiataloknak is ajánlható, olyanoknak, akik képesek átérezni, amit át kell, és elfogadni, amit el kell.

Sok olyan irodalmi mű van, ami tanítani akar, de átlendül a ló túlsó oldalára és már-már a szánkba rágja a mondanivalót. Na, ez nem ilyen könyv. Ez nem akar görcsösen tanítani, mégis, szinte ott van a sorok között minden válasz, amire csak szükségünk van.

„Most ne azon tanakodjál, hogy mid nincs. Azon törd a fejed, hogy mihez tudsz fogni azzal, amid van.”

Amikor végeztem az (újra)olvasással, megint csak ültem és meredtem magam elé. Sokkal többet adott a könyv, mint előtte. Ismét. Mert én magam lettem azóta sokkal több. Ez pedig, számomra azt jelzi, hogy ez a könyv egyike azoknak a bizonyos könyveknek. Azoknak, amelyek örök időig fennmaradhatnak, mert bármikor, bárhol, bárki olvashatja őket mindig jelenteni fognak valamit. Az a bizonyos valami, pedig az olvasón múlik.

„Olvassa, amit írtam, az olvasás öröméért! Bármi egyebet talál benne, arról árulkodik, amit magával hozott az olvasáshoz. – Ernest Hemingway”

Végül odaadtam az öcsémnek a könyvet, pedig tudtam, hogy nem szeret olvasni, és annyit mondtam; szeretném, ha ezt egyszer elolvasnád. Rám nézett és ennyit kérdezett; miért? Ezt válaszoltam: Majd megtudod. Csak olvasd el. Ha nem szeretnéd, akkor ne most. De egyszer mindenképp.

Persze tudom, hogy sokan nem fogják elolvasni, mert mondjuk: nem szeretik Hemingway szavait vagy stílusát, vagy éppen a régi könyveket, vagy túl egyszerűnek fogják érezni, vagy bármi más miatt. De, akkor is.

„Szamárság feladni a reményt. Azonkívül bűn is, azt hiszem.”