Készíteni szerettem volna egy interjút a Szürke színnel és az úgynevezett „ötven árnyalatával”, de interjúkérelmemre a következő választ kaptam:

Hivatalosan is árnyalatlan vagyok! – Szürke

Pedig én komolyan próbálkoztam. Megtettem mindent, annak érdekében, hogy elolvassam ezt a - jobb szó híján nevezzük így – irományt. Félretettem minden negatív benyomást, amit a körülötte folyó őrület keltett bennem. Próbáltam olyan szemmel olvasni, mint aki nem tudja előre, hogy nem fog neki tetszeni. Megkérdeztem az ismerőseimet, akik olvasták, hogy mi a véleményük róla. Aztán ezt is próbáltam elfelejteni. Hivatalos Könyvőrültként megfogadtam, hogy soha nem hagyok félbe könyvet, és eddig a pontig tartottam is magam a fogadalmamhoz egy kivétellel.

De kudarcot vallottál E. L. James. A szürkének nincs annyi árnyalata, mint ahányszor én a falhoz akartam vágni ezt a „könyvet”, pedig csak az első 40-50 oldalig voltam képes elolvasni. Utána már inkább csak bele-belelapoztam és ki-hitte-volna nem nagyon zavart össze, hogy oldalakat és fejezeteket hagyok ki. E. L. James elküldenélek egyszer egy íróiskolába, hogy legalább az alapokkal tisztában legyél.

Mert. Ez. Nem. Egy. Könyv.

Elmondom, hogy miért, aztán soha többé nem foglalkozom ezzel a „trilógiával.” Habár, soha ne mondd, hogy soha. Arra pont jó lesz, hogy negatív példaként használjam.

Akár fel is sorolhatnám nektek, ráadásul stílusosan ötven pontban, hogy miért is tartom eme fantasztikusan megírt „művet” az irodalom legaljának, de nincs benne ötven különálló gondolat, amire reagálni lehetne, így elhagyom a számozást.

Olvastam valahol, hogy ez az egész egy fanficnek indult. Kár, hogy nem maradt az. Olvastam ennél már sokkal-sokkal jobban átgondolt, az alap mű karaktereihez hű vagy éppen eltérő, ugyanakkor újszerűen megalkotott és érdekessé váló/írt fanficet is. Bőven van belőlük és sokkal méltóbbak az olvasásra, mint ez.

Kezdjük a legegyszerűbb dologgal. Nincs cselekmény, ami mégis megpróbál annak tűnni, az (mivel ez egy fanfic) értelemszerűen az Alkonyat vámpírtalanított és klasszisokkal gyengébb változata. Komolyan, a „cselekményecske”, a szereplők kinézete, a helyszínek, a történések és a szereplők közti érzelmek is ugyanazok! Fantasy helyett (mivel ebben nincsenek vámpírok), kapunk kb. gyerekes szinten leírt szexualitást és egy olyan fülszöveget, ami azt ígéri, hogy ez a „könyv” mélyen megindító. Hol? Vagy mi? És ezt ki találta ki?

Mivel cselekményünket az Alkonyatból már úgyis ismerjük, így foglalkozzunk a karakterekkel. Csak így félve jegyzem meg, hogy azok is úgy, ahogy vannak (a kinézetük, a motivációik, az érzelmeik, a tulajdonságaik) az Alkonyatból eredeztethetőek, mert ha sokat hangoztatnám, még a végén feljelentenének, hogy plagizálással vádolom az „írónőt”. De Meyer miért nem tette? Lehet, hogy még nem olvasta? De jó neki.

Szóval a szereplőink. Olyan szereplőket kaptunk, akik ezer százalék, hogy nem teljesen normálisak. De tényleg.

Van itt nekünk egy csetlő-botló, szájharapdáló, huszonéves irodalom szakos egyetemista, amolyan szürke kisegér típusú főszereplőnőnk. Anastasia. Csak Ana. Nem ismerős?

A lány minimum tudathasadásos, ugyanis három személyiségre van SZÉTESVE (haha!). Ezek az én, a tudatalatti és az istennő. Igen, Ő nevezi így őket, és ha ebből paródiát akarnánk írni – ami elég nehéz lenne, mert így is annak tűnik – akkor az egyik lehetne a kisangyal a jobb vállán ülve, a másik pedig a kisördög a bal vállán. Tudjátok, mint a Tom és Jerryben. Ott vicces volt, itt meg nevetséges.

Ana szókincse, végzős bölcsészhallgató létére három egyszerű kifejezés, amik: Szent szar! Basszus! Szentséges basszantyú! Illetve ezek tetszőleges kombinálása. Ide süllyed egy olyan lány, aki elvileg könyvmoly és szeret olvasni, ráadásul úgy, hogy mindössze egyszer olvas az egész „regény” alatt. És, akkor még nem is beszéltünk arról, hogy képes volt az „írónő” egy lapon emlegetni Anát, más irodalmi művekben szereplő összetett karakterekkel. Ez a hasonlat már, nem hogy csak nevetséges, de egyenesen képtelenség.

A másik dolog pedig az; hogy az „írónő” láthatólag egy okos, független és nem alárendelhető egyéniségnek akarja bemutatni a lányt. Hát komolyan itt, már pislogni sem voltam képes. Ana mindent megtesz – konkrétan mindent, értsd ez alá: az evést, ivást, lélegzést, alvást – mert Grey azt parancsolja neki. Mindezt pedig a szexért. Aztán pedig hirtelen visszavált és ő akar lenni az öntudatosság két lábon járó minta példánya. Mondom, hogy orvosi eset a lány.

És akkor beszéljünk Mr. Christian Greyről. A férfiről, aki t-ö-k-é-l-e-t-e-s. Huszonévesen egy milliókat hozó cég igazgatója, jóképű, sikeres, mindenhez alapból ért, de ha nem akkor abba is belekezd és biztos, hogy istenkirály lesz benne. Grey karaktere akár érdekes is lehetett volna. Egy lelkileg sérült ember, akinek valamikor történt a múltjában egy (!) eset, ami miatt ilyen irányításmániás, senkivel sem törődök, messzire kerülj el, mert bajod eshet alak lett. Ez érdekes lehetett volna. DE. Mivel az egész iromány Ana szemén keresztül, E/1-ben van megírva, így kb. az egész ember a szexi szürke szeméből, az ajkaiból meg a lába közti csodából áll. Ilyet nem láttam még esküszöm.

És még valami. Én készséggel elhiszem... Nem. Tudom, hogy a gyerekkori traumák miként tudják befolyásolni az embert, és azt, hogy ki válik belőle. De! Az egész figura EGY konkrét dologra lett felépítve, amit persze nem árulhat el annyira szörnyű és borzalmas és különben is kell valami a következő két részre. Soha, semmilyen más dolog, akármi is történt vele, az ugyan nem felelős semmiért, és az nem mozdította el a személyiségfejlődését. Az, hogy örökbe fogadták és hogy sikeres lett, az semmi ahhoz az egy dologhoz képest, és nem is számít. Csak az az egy múltbéli eset. Az. Csak az. Felfogtam ám, csak nem értem. De nem is akarom. Legyen. Elfogadom.

Ha már megnéztük külön a két főhőst, akkor nézzük meg őket együtt is, ez mégis csak egy romantikus „történet” lenne ugyebár. A lány, aki még nemhogy életében nem volt pasival, de még a kezét sem fogták meg úgy, aki elpirul folyamatosan – de már akkor is, ha a pasi csupán beszél hozzá – egyből belemegy ám abba, hogy Grey azt tegyen vele, amit csak akar. Itt nincsen olyan, hogy biológiai határok, ugyan! Anának semmi sem fáj és mindent élvez elsőre is. Azonnal, parancsszóra. És szétesik! Minden adandó alkalommal. Mindig.

Vegyük úgy, hogy ezt MIND elfogadom. Azt is, hogy az iromány kilencven százaléka a szexről szól. Mert olvastam már olyan könyveket, ahol bizony szerves része a szexualitás a cselekménynek, így ez nem zavart. Az már jobban, hogy nincs mellette cselekmény, és ahogy benne van. Az „írónő” leírásai, mind látvány, mind érzelmi szinten olyanok, mint egy bútor-összeszerelési katalógus szövege. De tényleg. Ezt ide dugta, ez ide nyomódott, ezt ide rakja stb. Nulla érzelem. Csak és kizárólag leírás, amiben minden harmadik szó ugyanaz.

*Akkor kérem ez itt az óvodai iskola-előkészítő, beszéljünk a testiségről. Pistike, ha a kezed odateszed Marika kezére, akkor Marika arca elvörösödik, és bizony nehezebben veszi a levegőt. Mert iszonyúan szerelmes beléd. Pont.* Kész röhej az egész. Az egész.

Elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam utánanézni, hogy az angol nyelvű kiadásokban a szöveg valahogy – hát hogy is mondjam – nem ennyire béna-e. Örömhír! De az. Szóval nem a fordító hibája a bekezdésenkénti szóismétlés, és a mondatok szerkezetének valamilyen sajátos újraalkotása. Ahogyan a tőmondatok következetes egymás mellé pakolása sem. Csak is az „írónőé.” Szegény fordító, izzasztóan nehéz feladat lehetett egy szóra, több száz szinonimát találni. Látszik, hogy nem sikerült.

Oké, akkor összegezzünk.

Nem tudom megérteni – és ezen a ponton már nem is akarom – hogy ki, mikor és miért döntött úgy, hogy „ezt” kiadatják. Az sem tudom megérteni, hogy hogyan lett ez az egész bestseller? Komolyan csak és kizárólag arra tudok gondolni, hogy főleg olyan embereknek tetszik, akik amúgy nem olvasnak, és a hálószobájukban egy-egy gyertya már extrémnek számít. Mert ez a „könyv” nem tabudöntögető. Nem beszél semmi olyan kemény dologról, mint ahogy beharangozták. Ha kemény dolgokról akarunk olvasni, akkor olvassunk francia íróktól ilyen témában. Na, az tabudöntögető.

Az a legszomorúbb ebben az egész felhajtásban, hogy mindenkit elkapott a szürkeláz, és az emberek (koruktól függetlenül) ezt akarják olvasni. A szülők is megveszik, mondván; Olvas a gyerek! Megnézném az arcukat, amikor végignézik a most kijött filmet, és belegondolnak abba, hogy mit adtak a gyerekük kezébe. Az a látvány már megérné a mozijegyet.

Ez kell komolyan? Azt akarjuk, hogy a mai tinik olyan kapcsolatokra vágyjanak, ahol ők az alárendeltek? Térjünk vissza az elnyomott nő – istenített férfi viszonyokhoz? Ezt az üzenetet kell támogatnunk? Ezt kell olvasnunk, néznünk, ezt kell akarnunk?

Szomorú, de igen. Ez folyik a csapból is, bestseller lett, kijöttek az utánzatai és az utánzatok utánzatai is. (Ami már csak azért is vicces, mert ez is egy utánzat, méghozzá a -2.0-as verzió.) Úgy fest, hogy a minőséget kereső olvasók világa rohamosan pusztul. És ezek után csak rosszabb lesz. Szomorú, hogy csak ennyi kell ahhoz, hogy az emberek elolvassanak egy könyvet és írónak nevezzenek valakit.