Gravitáció. Amikor aludni akarsz és szól az ébresztőd, erősebbnek érzed. Átkozod, amikor leejted a földre a kedvenc bögréd. Álmaidban állandóan megszeged a törvényeit. Jelen van minden nap, minden másodpercben. Hozzáköt a Földhöz. Nem tudod kellőképpen értékelni addig a percig, amíg el nem veszíted.

Na de most fókuszáljunk Alfonso Cuarón legújabb és megjelenése óta sokat emlegetett filmjére. A történet dióhéjban annyi, hogy váratlanul becsapódó űrroncsok megsemmisítik a felküldött asztronauták bázisát. Összesen két túlélő van, a tapasztalt asztronauta Matt Kowalsky (George Clooney) és az űrben még járatlan mérnök Ryan Stone (Sandra Bullock). Ketten megpróbálnak hazajutni, ám a rádiójuk halott és fogytán az oxigén. A sors úgy hozza, hogy elválnak űrbéli útjaik, ezért a tapasztalatlan és kétségbeesett Ryannek egyedül kell megkísérelnie a hazajutást mostoha körülmények között.

A Gravitáció először nem vonzott és nem is terveztem, hogy megnézem a moziban. Csak miután elolvastam a rengeteg dicsőítő kritikát, láttam az ismerőseim ajánló facebook kiírásait és egyre többet hallottam, hogy „Ez az a film, ami miatt kitalálták a 3D-t!”, úgy döntöttem nem szalasztom el a lehetőséget. Nagyon-nagyon jól tettem. Amióta divattá vált a 3D én rengetegszer ültem be reménykedve a moziba, hogy „Na most lesz az igazi élmény!” és mindig csalódtam. Mikor már teljesen feladtam és a 3D-t elkönyveltem pénzlehúzó olcsó látványtöbbletnek, megjelent ez a film. Nem véletlen mondják, hogy a Gravitációt moziban kell megnézni. Egyrészt elképesztő a látványvilág, másrészt az egész film alapkoncepciója az, hogy mit él át az az ember, aki mindenféle kapcsolat nélkül lebeg a gyilkos, oxigén és gravitáció nélküli űrben. Ehhez pedig az kell, hogy átérezd a szereplők helyzetét. Fizikailag. Soha nem éreztél még ilyen mérhetetlen forró szeretetet a bolygód iránt, miután másfél órán keresztül átélted az űr mostoha világát. Mellesleg már csak azért is ez a film a tökéletes 3D élmény, mert az egész témája passzol az új filmes technológia nyújtotta lehetőségekhez: az űrállomáson minden lebeg, beleértve a főszereplőt és a néző is teljesen bele tud merülni ebbe a világba. A világba, ahol nincs gravitáció.

A film elképesztően izgalmas és bár legbelül tudod, hogy a főszereplő nem halhat meg a film első fél órájában, mégis végig rettegsz és drukkolsz az életben maradásáért. Attól függetlenül, hogy a film nagy részében Sandra Bullock az egyetlen szereplő, egy percig sem unatkozol. Sírsz, nevetsz (!), izgulsz, káromkodsz, elképedsz, megint sírsz egy kicsit és így tovább. Annyira jól vannak vegyítve az akciódús jelenetek a drámai részekkel, hogy a szemed és a lelked állandóan kapja az impulzusokat. A sokszor keserű, de nagyon ötletes humor elhelyezése olyan találó, hogy például az „I hate space.” máskor közhelyesnek ható mondat itt jó adag iróniát tud vinni a cselekménybe. A humorforrás főleg az asztronauta öreg róka Kowalsky karakteréből fakad, aki annyira megnyugtató, reményteli és biztonságot nyújtó, hogy elszakadása Ryantől szerintem a film egyik legbrutálisabb pontja.

Sandra Bullock alakításáról pedig nem véletlen áradozik mindenki. Egyrészt elviszi az egész filmet a hátán, másrészt annyira emberi, hogy nem lehet nem együtt érezni vele. Az ő lelki és fizikai utazása a filmben azért tetszik különösen, mert ha valamit imádok az emberi természetben, az az életben maradási ösztön. Ryan Stone (elég beszélő név) elé annyi akadály hárul, mintha isteni erő akarná a pusztulását és ő mégsem adja fel. Na jó, egyszer, de gyorsan meg is gondolja magát.
Lényeg a lényegben: zseniális film, elképesztő látvány, amit mozivászonra álmodtak meg és ott is érdemes megnézni! Garantáltan olyan élmény, amit nem fogsz elfelejteni pár hónap alatt.