David O. Russel mostanában nem tud hibázni. A legutóbbi három filmjét (A harcos, Napos oldal és az Amerikai botrány) jelölték a legjobb filmnek, őt pedig a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjra. Bár az idei Oscar-díjakat még nem osztották ki, az Amerikai botrány a legjobb komédiának járó Golden Globe-díjával komoly eséllyel indul.
De miért is ilyen ünnepelt film az Amerikai botrány? Hát nem az izgalmas története miatt. A film alapjait egy FBI-akció története szolgálja, ami a hetvenes években zajlott és célja a korrupt politikusok leleplezése volt. Az FBI a hatékonyság érdekében beszervezett egy profi szélhámost is, hogy általa lépre tudják csalni a gyanúsítottakat.
A film forgatókönyve erről a botrányról szól, de a rendező kismilliószor nagyobb hangsúlyt fektet a résztvevő karakterek bemutatására. David O. Russel soha nem is titkolta, hogy számára a karakterek árnyaltsága, a szereplők közötti kapcsolat bemutatása sokkal fontosabb, mint maga az akció. Nem véletlen dolgozik mindig profi színészekkel, akik közül ketten már Oscart is zsebelhettek be Russel filmjeivel (Christian Bale A harcosért, Jennifer Lawrence a Napos oldalért).
A film kezdetén megismerhetjük a szélhámos Irving Rosenfeldet (Christian Bale), akire rátalál a szerelem Sydney Prosser személyében (Amy Adams). Ketten közös vállalkozást indítanak és átverik az ügyfeleiket. A lelkes FBI ügynök Ritchie DiMaso (Bradley Cooper) azonban sarokba szorítja őket, és a szélhámospárnak a szabadságukért cserébe segítenie kell leleplezni pár köztiszteletben álló embert, többek között Carmine Politót (Jeremy Renner). Hőseink hamar belekezdenek tervük megvalósításába, amely tartalmaz egy arab sejket is (akit egy mexikói FBI ügynök alakít). Ám Irving pszichés gondokkal küszködő felesége (Jennifer Lawrence) rosszul viseli, hogy kihagyják a „buliból”, ezért beleköp a többiek levesébe.
Nem mondhatnám, hogy a történet idegőrlően izgalmas az FBI-akció szempontjából. Összehasonlítva az Argo-akcióval, ahol még a történet végét ismerve is állandóan a szereplőkért izgultunk, itt ezzel ellentétben a lebukásnak nincs komoly tétje. Az egyetlen igazán feszült pillanat, amikor a veszélyes maffiózó (Robert De Niro) elkezd arabul beszélni a mexikói „arab sejkhez” (aki összesen három mondatot beszél arabul). Mégis ez a pillanat is tényleges végkifejlet nélkül marad.
Akkor mi viszi el a filmet a hátán? A színészek, de ők nagyon. A film négy főszereplője Golden Globe és Oscar jelöléseket is kapott, ebből Amy Adams és Jennifer Lawrence már megkapta a Golden Globe-díjakat. Ez nem véletlen, hiszen ritkán látunk ilyen izgalmasan kidolgozott karaktereket a filmvásznon. Ott van a kopaszodó, sörhasú szélhámos, aki kényszerű helyzete miatt kezdi elveszteni szerelmét, majd barátságot köt azzal a férfival, akit börtönbe kéne juttatnia; a sértett szerető, aki két férfi szerelme között ingázik, míg próbál a munkájára koncentrálni; a dühös feleség, aki előtt a férje titkolózik; és az idealista polgármester, aki csak a törvény megszegésével valósíthatja meg a közösség megsegítésével kapcsolatos álmait.
Minden szereplőnek ismerjük az indítékait, erősségeit, gyengeségeit, a kapcsolatukat egymással. A remek forgatókönyvnek és a színészi improvizációknak köszönhetően nagyon izgalmas párbeszédek hangzanak el, amik sokszor nevetségesnek tűnnek, mégis rengeteg tartalommal rendelkeznek. Számomra a filmben a leglebilincselőbb párbeszéd egyike a szerető és a feleség első találkozásakor volt. Amy Adams és Jennifer Lawrence olyan mérhetetlen gyűlölettel tudnak egymásra nézni, hogy engem is kiráz a hideg. Az egész film egyébként tele van jobbnál jobb (gyakran improvizált) mondatokkal, abszolút ez viszi el a hátán a történetet. Egyértelmű, hogy nem a karakterekre válogatták a színészeket, hanem a rendező a kedvenceivel akart dolgozni, így lehet Bradley Cooper olasz, Jennifer Lawrence anyuka és Christian Bale előnytelen külsejű. Mindezt mégis elnézzük a rendezőnek, hiszen minden színész kifogástalan alakítást nyújt a filmben.
Az operatőri munka remek, a hetvenes évek mind a ruhákkal, frizurákkal, mind a zenével hitelesen vannak ábrázolva. A film humora biztos nem jön be mindenkinek, nem a vicces helyzetkomikumokra épül, inkább az emberi gyarlóságokra, és maga a történet sincs szentimentalitással, karakterfejlődéssel és happy enddel megtűzdelve. Én remekül szórakoztam ezeken az embereken és ezt az élményt az előző moziélményemhez, a Wall Street farkasához tudnám hasonlítani. Mindkét film őszinte, reális, „vicces mert igaz” humorú, zseniális színészi alakításokat tartalmaz, tét nélküli, nincs katarzis, és nincs igazi tanulság. Valóságot látunk a filmvásznon, és a valóság nem mindig felemelő.
