Ha valakinek semmije sincs, akkor nincs mit veszítenie?

De van. Mindig van mit veszíteni. Akkor is, ha azt hiszed, hogy semmid sincs. Mert valamid mindig van. Méghozzá az emberséged, a lelked, te magad. Ha Mr. Tom Ripley ezt kicsit átgondolta volna, nem lenne ez a nagyszerű film.

A nagy életművész Tom Ripleyt 1958-ban egy dúsgazdag New York-i hajóépítő azzal a feladattal bízza meg, hogy utazzon Olaszországba, és hozza vissza Amerikába fiát Dickiet, mert Európában túlságosan nagy lábon él, és pazarolja a családi örökséget. Tom kitűnően tud hazudni, remekül ért az aláírások hamisításához, ráadásul szívesen bújik mások bőrébe, úgyhogy könnyedén Dickie bizalmába férkőzik. Valósággal beleszeret a célszemélybe, legfőképpen azonban a fiú pazarló életstílusa kápráztatja el. Addig nincs is semmi baj, amíg Dickie nem akar megszabadulni Tomtól. A hirtelen jött amerikai barátot ugyanis nem olyan könnyű lerázni... 

Az a jó az ilyen típusú filmekben, hogy gondolkodásra bírják a nézőket. Legalábbis azokat, akik alapból szeretnek gondolkodni. Azt hittem, hogy csupán egy személyiségtolvajról fog szólni. Arról, hogy egy srác hogyan veszi el valaki életét. De nem szó szerint értettem. Amikor Tom elköveti az első gyilkosságot... megrökönyödtem. Akkor jöttem rá, hogy én végig szimpatizáltam vele. Hogy drukkoltam neki. Miután felocsúdtam az első döbbenetemből, azt gondoltam, hogy véletlen volt. Hogy Tom nem gondolta át és nem akarta. Hogy bűntudata lesz. Hát mekkorát tévedtem!

Csak ültem ott és néztem a filmet azt gondolva, hogy ezt úgysem ússza meg. Nem úszhatja meg. De azt akartam, hogy megússza. Még mindig vele voltam. Azon drukkoltam, hogy ne bukjon le, és elismeréssel adóztam a zsenialitása és a hidegvére előtt. El lehetett volna azon merengenem, hogy miért is pártolok én egy gyilkost? De a mai napig nem tudom. Csak azt tudom, hogy mikor vége lett ültem ott és azon agyaltam, hogy hogyan fog kimászni az utolsó jelenetben elkövetett gyilkosságból. Nem akadtam fenn azon, hogy újra megölt egy embert. Szám szerint már a harmadikat. Csak azon agyaltam, hogy hogyan fogja mindezt megúszni, hogy hogyan érdemes csinálnia, mit tegyen, hogyan alakítsa a hazugságait, hogy keveredjen ki ebből az egészből. És ez kissé megijeszthetett volna. De nem ijesztett meg.

Most visszagondolva, tudom, hogy miért. A rendező és Matt Damon is nagyszerű munkát végeztek. Sikerült belevonniuk olyan mértékben a filmbe és a főszereplőnk életébe, hogy kizárjak minden mást. Feladtam önmagamat, ahogyan Tom is tette. Zseniális.

A színészgárda sem semmi, kitettek magukért: Matt Damon (Ripley), Jude Law (Dickie), Gwyneth Paltrow (Marge Sherwood), Philip Seymour Hoffman (Freddie Miles), Cate Blanchett (Meredith Logue) és még sokan mások.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, rám nagy hatással volt, így biztosan elolvasom majd Patricia Highsmith alapul szolgáló könyveit is.