Több vélemény létezik Az éhezők viadala trilógia harmadik részének két filmmé szakításáról: van, aki fogcsikorgatva nézi hogyan vánszorog a történet újabb két órán keresztül azért, hogy duplán kelljen mozijegyet venni egy párszáz oldalas könyv adaptációjáért; és van, aki hálásan csillogó szemmel élvezi az egyik kedvenc történetét részletgazdagon, profin kivitelezve, remek színészi alakításokkal tűzdelve, és nem gondol a pénzéhes producerekre. Én az utóbbi kategóriába tartozom.
Nálam bosszantóbb filmadaptáció kritikus nincs, elég megkérdezni bárkit, aki azt merte előttem állítani, hogy a Harry Potter filmek jók. Minél jobban szeretek egy könyvet, annál valószínűtlenebb, hogy bármiféle filmadaptáció boldoggá tud tenni. Ha pedig egy film tökéletes hűséggel visszaadja szeretett könyvemet, akkor általában semmilyen érzést nem sikerül kiváltania belőlem (ilyen volt legutóbb a Holtodiglan). Mégis, nem vagyok reménytelen eset, hiszen A kiválasztott megnézése után kedvem lett volna kezet szorítani mindenkivel, aki a film gyártásában részt vett.
Az éhezők viadala franchise a második résszel vált komoly tényezővé, és most már azt is biztosra vehetjük, hogy a Futótűzzel debütáló rendező, Francis Lawrence tehetsége nem csak egyszeri fellángolás volt. A kiválasztott első része valóban nem túl eseménydús, nincs viadal és nincs igazi forradalom. A média, a hatalom és a józan ész ádáz küzdelméből viszont kapunk rendesen, az emberi dráma pedig feszessé és feszültté teszi a filmet az első perctől az utolsóig.
A második rész utolsó jelenetét Katniss elszántan gyilkos tekintete zárta, ezért a néző jogosan feltételezhet véres háborút a legújabb filmben, de arra még várnia kell. Ugyanis forradalmat indítani jóval egyszerűbb, mint véghez vinni. A tűz fellángolt, de valamivel táplálni kell, hogy ne hunyjon ki idő előtt. Ahhoz, hogy a körzetek ne ijedjenek meg a veszteségek és Snow elnök fenyegető üzenetei láttán, komoly bíztatásra van szükség. Ki lenne erre alkalmasabb mint a lázadás szimbóluma, Katniss Everdeen, a “fecsegő poszáta”? Ám nem egyszerű rávenni a lányt a feladatra, amikor Peeta az ellenségnél szónokol a fegyverletételről, és az eddigi lázadásai miatt porig bombázták az otthonát. Katniss a győztesek körútján sem tudta meggyőzni a kerületeket arról, hogy szerelmes Peetába, most pedig arra kérik a rettenetes színészi képességekkel rendelkező lányt, hogy legyen a forradalom reklámarca.
Mögötte kész propagamda-csapat áll: Plutarch Heavensbee, az előző viadal játékmestere (Philip Seymour Hoffman egyik utolsó szerepe); Alma Coin, a 13. körzet keménykezű vezetője (Julianne Moore); Haymitch Abernathy, Katniss korábbi mentora (Woody Harrelson); Beetee, Katniss szövetségese az előző viadalról (Jeffrey Right) és Effie Trinket (Elisabeth Banks), aki egyébként a könyvben alig szerepelt, de remek döntés volt játékidőt adni neki.
A Katniss-szakértő csapat technikai és rendezői tudásuknak köszönhetően elkezdenek propagandafilmeket gyártani a fecsegő poszátával a főszerepben, és némi hackelés után sikeresen sugározzák azokat Panem egész területén.
Bepillanthatunk a médián keresztül vívott forradalomba, ahol ugyanazt a manipuláló technikát használják hőseink, mint az a kegyetlen diktatúra, amely ellen harcolnak. Hamar kiderül, hogy Katniss mint ember semmit nem számít, sőt, amikor nem mutat hajlandóságot az együttműködésre, Coin elnök kijelenti: “A fiút kellett volna kihoznunk.” A fiú, azaz Peeta mindeközben interjúkat ad a Kapitóliumban és elég megfejthetetlen kijelentéseket tesz fegyverletételről, Katniss ártatlanságáról és a gonosz 13. kerületről.
A történetről sokat nem érdemes beszélni, igen, elnyújtották a könyv első felét, viszont szerencséjükre pont van ideális felezőpont a cselekményben. Nekem érzelemből, hidegrázásból, lázadásból, csavarból nem volt hiány, ez köszönhető a bámulatos színészi játéknak, ami a címszereplő Jennifer Lawrence-től kezdve az összes mellékszereplőre is igaz. (Felirattal néztem, nem szinkronosan; elég traumatizáló volt az előzetesben megtapasztalni ezt a merényletet a színészek munkája ellen.)
A kiválaszott első része intenzív nyomasztás két órán keresztül, első mondatával Finnick (akinek szerelme szintén a Kapitólium fogságában van) felvezeti a film hangulatát: “Azt kívánom bár halottak lennének. Bár mind halottak lennénk.” A vége pedig hatásvadászatban felülmúlja a második rész gyilkos-tekintetes lezárását is.
Megvan mit nézek jövő novemberben a moziban.
