A Whiplasht jelölték az év filmje kategóriában az idei Oscaron. Emellett kritikusok tömkelege kampányolt a film mellett, hogy mindenki azonnal nézze meg, mert nem csak az idei év, de az évtized filmje is. Olvastam olyan kijelentéseket is, hogy soha ilyen jó film nem készült még a tanár-diák kapcsolatról, és olyat is, hogy távolról sem sikerült bemutatnia a zenészek világát. Az újságíró elit felmagasztalta, a zenésztársadalom támadta. Megosztó film, de egyet biztosan el lehet mondani róla: tökéletesen megfogja a sikeréhség lényegét, ami mindannyiunkban benne van, mégis kívülről nézve ijesztőnek tűnik.

A való életben is örökké felmerülő téma, de a filmekben is milliószor kivesézték már, hogy vajon a siker egyenlő-e a boldogsággal. Mi a fontosabb: névtelen, de boldog kisemberként leélni az életet, vagy legendává válni a boldogtalanság árán?

A film két főszereplője igazából nem e két különböző világnézetet képviseli, hanem mindketten igazi törtető karrieristák, akik nem hisznek az átlagember boldogságában. Andrew (Miles Teller) elsőéves a zeneiskolában, és minden vágya, hogy egy nap jazzdobos legenda legyen. Fletcher (J.K. Simmons) az iskola legfélelmetesebb tanára, akinek stúdióegyüttese olyan elit, hogy bármelyik tanuló a fél karját adná a bekerülésért. Ám Fletchernek nem elég csak a fél karod. Neki az kell, hogy legyél iszonyú tehetséges, embert próbálóan szorgalmas, lelkileg stabil, mint egy kőszikla, és végtelenül engedelmes. Amennyiben valamelyik feltételnek nem felelsz meg, vagy be se kerülsz a bandába, vagy ami még rosszabb, brutális megaláztatások után dob ki a próbateremből.
Fletcher szent hite, hogy csak agresszióval lehet kihozni az emberekből a legjobbat, és nincs károsabb két szó a szép munkánál. Andrew pedig ambiciózus és egoista, úgyhogy hajlandó megfizetni az árat azért, hogy Fletcher elégedett legyen vele. Legyen szó akár arról, hogy szakít a barátnőjével, véresre dobolja a kezét, vagy összetöri az autóját.

Egyik főszereplő se kedvelhető karakter. Andrewt még csak-csak megsajnáljuk néha, amikor gyötri a tanár, de könnyen át lehet látni a felszínes és bunkó személyiségén, hiszen ugyanolyan lenéző, tapló és agresszív a társaival, mint a tanár vele. Fletcherben pedig végig érezzük azt a már-már költői szépséget a zene iránti szeretetében, ahogy a tanítási módszereit ecseteli. Csak akkor látunk pozitív emberi érzelmeket rajta, amikor a zenéről beszél. Mégis nem véletlen támadja sok zenész a filmet: bár a rendező és forgatókönyvíró a szintén dobos Damien Chazelle (aki állítólag a saját élményeit használta fel a filmhez), ez a film azt nem érteti meg velünk, miért jó zenésznek lenni. Persze nagyon jó jazz dalokat hallhatunk, és elgondolkodhatunk rajta, hogy milyen jó lenne hangszeren játszani, de számomra a film a dobolást nagyon nehéz és fájdalmas tevékenységként mutatja be. Még amikor Andrew valami sikert ér el, és örül neki, akkor sem tudtam fellélegezni, hogy “Na igen, ezért jó zenélni!”. Ez a film sok mindenről, de nem a zenélés öröméről szól.

Az, hogy Fletcher és Andrew világképe hogyan néz ki, leginkább ezzel az idézettel írható le a filmből:

„Andrew: Azt gondolom, hogy a 20. század legnagyobb zenészének lenni bárki számára a sikerrel egyenlő.
Jim (Andrew apja): Csórón, részegen, tele heroinnal meghalni 34 évesen számomra nem egyenlő a sikerrel.
Andrew: Inkább halok meg csórón, részegen, tele heroinnal 34 évesen úgy, hogy az emberek rólam beszélnek a vacsoraasztalnál, mint hogy józanul és gazdagon éljek 90 éves koromig, és utána senki ne emlékezzem rám.”

Nem mondom, hogy nincs igazság a két főszereplő felfogásában és módszereiben, de én nem vagyok híve az ilyen típusú hozzáállásnak, hiszen a művészet öröme elveszik a negatív és agresszív kommunikációval. Márpedig ha nem azért alkotsz, mert örömöd leled benne, akkor minek? Hogy legenda legyél? Az csak egy pozitív velejáró. Arra feltenni az egész életed, hogy halálod után emlékezzenek rád: szánnivaló.

Mindenképpen ajánlom a Whiplast, mert katartikus, remek zenével, profi operatőri munkával és vágásokkal. A színészek zseniálisak, Miles Teller jóval kevesebb elismerést kapott, mint amit érdemelt volna, J.K. Simmons pedig minden létező díjat besöpört a szadista tanár szerepével, beleértve az Oscart is. Ha a filmben felmerülő kérdések neked is fontos részei a mindennapjaidnak, nézd meg a filmet, nem fogod megbánni.