Egy nap. Milyen kevés, ha az egész életet figyelembe vesszük. Mégis milyen sok, ha azt nézzük, hogy az életükben mennyi minden múlik csupán egy órán. Nem igaz? A film története igen egyszerű. És pont ez az egyszerűség adja a film varázsát szerintem.
Emma (Anne Hathaway) és Dexter (Jim Sturgess) 1988, július 15-én fejezték be tanulmányaikat az Edinburgh-i Egyetemen. Együtt töltötték az éjszakát, de nem történt köztük „semmi”. Ismerősökké, majd barátokká válnak. A film az ez után következő húsz év július 15-it tárja a szemünk elé.

Nos, ha emberi sorsokról szóló filmet akarunk megnézni, akkor bizony fel kell kötnünk a gatyánkat, mert annyi van, mint csillag az égen. Így bőséggel ellehetünk velük az életünk végéig is akár. Némelyik elviselhetően jó, vagy éppen elviselhetetlenül borzalmas. Egy biztos. Nincs két teljesen ugyanolyan film. Ahogyan nincs két teljesen ugyanolyan ember sem, így nagyon is jól van az, hogy ennyi filmből lehet válogatni.
Vegyük példaként ezt a filmet. Egy lányról és egy srácról szól, akik találkoznak, majd összebarátkoznak, aztán eltávolodnak, aztán megint közel kerülnek egymáshoz. Végül összejönnek, de nem maradnak együtt sokáig, mert az egyikük meghal. Ez eddig lehetne akármilyen film. Mert rengeteg szól erről.

De itt jön a csavar. Hogy mindezeket nem ömlesztve kapjuk a nyakunkba, nem látjuk a két szereplő egész életét, csupán minden évükből egy napot. Mennyivel érdekesebb így az egész! Mivel csak azt az egy napot látjuk, így csak azt tudjuk meg, amit nagyon muszáj. A többit úgyis mellé tudjuk képzelni, nem kell a körítés, azt már úgyis láttuk milliószor. Így a film végére kikristályosodhat a fő mondanivaló, hiszen nem vonja el a figyelmünket semmi róla.

Számomra ez az esélyek, lehetőségek elmulasztása. Hiszen hány lehetőséget mulaszt el a két szereplő mire egymásra talál? Hány esélyt nem használnak fel? Rengeteget. Mert a környezetük, a motivációik, az életük, a vágyaik, a céljaik nem ugyanazok. Így nem élnek a lehetőségekkel, egészen addig, amíg már majdnem késő. De az élet nem így működik. Nem érdekli, hogy te csak későn jöttél rá, hogy melyik lehetőséget válaszd, vagy éld meg. Nem foglalkozik azzal, hogy csak „most” találtál rá arra, amihez már temérdek esélyt nyújtott. Nem adja meg neked a lehetőséget arra, hogy életed végéig boldog lehess csak azért, mert eddig nem voltál az. Mert ilyen az élet.
Ezernyi lehetőséget tár elénk, amikkel vagy élünk, vagy nem. Amiket vagy elfogadunk, vagy nem. Amiket később megbánunk, vagy örömünket leljük benne. Amikért imádkozunk, vagy a pokolba kívánjuk őket. Amikért képesek vagyunk bármire, vagy ami ellen mindenünkkel küzdünk. Rajtunk áll, mert az élet minden nap nyújt új esélyeket, lehetőségeket.

Vagy abban a pillanatban felismerjük őket és döntünk, vagy később a fejünket foghatjuk, hogy elszalasztottuk. Nem érdemes sokáig rágódnunk egyik variáción sem, mert egy biztos. Minden el-nem-használt, vagy meg-nem-élt esély és lehetőség helyett kapunk egy másikat, valamikor az életünk során. Csak ki kell várnunk. És hogy mikor?

Egy nap majd biztosan.