Budapestben VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan. A felnőtté válásban is VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanban minden megVAN, ami a tökéletes magyar kultfilmhez kell: eszméletlen sok humor, irónia, önreflexió, őszinteség, szépség, szomorúság, igazság.
Azt nem kísérelem meg elemezni, miért utálja mindenki a magyar filmet. De arra végre rájöttem, hogy én miért nem szerettem őket soha. Mert nem rólunk/rólam szólnak. Persze tisztelet a kivételnek, számomra ilyen kivétel a Kontroll, amit imádok, és amivel tudok azonosulni (főleg amióta a hármas metró vonalán lakom), de többségük mindig távolságtartó és hamis érzetet ébreszt bennem. Még a műfajilag korrekt, szórakoztató, tehetséges színészeket felvonultató filmekről is maximum annyi jut eszembe: ahhoz képes, hogy magyar, egész jó.
Most viszont elmentem szombaton a moziba egy magyar filmre (már ez is rendkívül szokatlan tőlem), és kis híján nem fértem be a terembe (még jó, hogy foglaltam jegyet). Tökéletesebb élethelyzetben talán nem is láthattam volna a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant: frissen végzett „művész”ként, aki már megjárta a munkaügyi központokat, aki nap mint nap szembesül a megalázó igazsággal, hogy nem tud a szakmájában elhelyezkedni, és néha már nem is akar. Most nem azzal az érzéssel jöttem ki a filmről, hogy “ahhoz képest, hogy magyar, egész jó”, hanem egy egész más, eddig szinte idegen gondolat fogalmazódott meg bennem: “Mennyire a hatása alá kerültem ennek a filmnek, és milyen kiváltságos érzés, hogy van ez a film, amit csak mi magyarok érthetünk meg igazán”.
A film főszereplője, Áron frissen diplomázott bölcsész, aki meg se próbál állást keresni, mert a szakmájában nincs lehetőség, a valóságot (irodai adatrögzítői munka, mosogatás, stb.) pedig nem akarja elfogadni. Nem akar felnőni, nem akar szembesülni. Inkább arról fantáziál, hogy hogyan kéne holtan összeesni különféle helyeken. Ráadásul még a barátnője is kidobta, úgyhogy lelkileg és többnyire fizikailag is a padlón van. Mindez lehetne egy rettentő depresszív, könnyfakasztó film története is, ám itt épp az ellenkezőjéről van szó. Főszereplőnk szerethető és borzasztó esetlen figura, megjeleníti minden bénaságunkat, mi pedig jóízűen kinevetjük magunkból a valóságban bosszantó és kellemetlen élményeket. Ezer példát lehet erre sorolni, maga a film is inkább ezekre a mindennapos történésekre koncentrál, nem egy feszesen végigvezetett történetet látunk.
Nem is jövünk rá addig, hogy sose láttuk még visszaköszönni Magyarországot az elvileg ott játszódó filmeken, amíg be nem ülünk egy olyan filmre, ami felvállal mindent, ami minket jellemez: hosszas vitatkozás a blokkon a kocsmában, részegen ordibáló férfi az éjszakai villamoson, tüntetések, felvonulások, menni-maradni kérdések, béna házibulik, facebookozó HR-es, és még sorolhatnám.
Mint említettem, a film húzóereje a felejthetetlen szituációkban és mondatokban van, ez abból is látszik, hogy szinte minden róla íródott kritikában más kultikus mondat van kiemelve. Lehet az akár a “Kit minősít a fikusz a folyosón?”, a “Miért félek tőlük ha van bérletem?”, az “Anyád írja az önéletrajzod?", vagy akár a “Nem kurva mindegy hol van vasérc?”
Számomra betalált a “Hétfőn elkezdem írni a könyvem.” mondogatása, mivel átérzem a nagy projektek halogatása témát, illetve a munkaügyis kérdése, miután Áron elmondja, hogy filmművészetet tanult. “Mi a kedvenc filmje?” Bármilyen laikusnak teljesen magától adódik, hogy erre bárki tud kapásból válaszolni, pláne egy olyan, akinek köze van a filmekhez. Hát szerintem minél több köze van valakinek a filmekhez, annál nehezebb kedvenc filmet választani. A filmben mire Áron kinyögne valami válasz-szerűséget, a munkaügyis már rég másról kérdezi.
Mindenkinek szívből ajánlom ezt a filmet, aki távolról is magára ismert a leírtakból, és ha valamit, ezt a filmet moziban érdemes megnézni. Felemelő élmény, amikor olyan szituációkon, amelyeket akár a te életedből is vehettek volna, veled együtt sokatmondóan röhög az egész moziterem.
