Miss Alexia Tarabotti lélektelen, Londonban él, vénkisasszony, emellett pedig kedves ismerősei közé sorolhat: vérfarkasokat - mint Lord Maccont és Lyall professzort – vámpírokat - mint Lord Akeldamát - és egy szörnyű ízléssel megáldott, de nagyon hűséges barátnőt, Miss Ivy Hisselpennyt.

Csodálatos könyv, egy régmúlt korszakról, nagy adag kalanddal megfűszerezve. Örülök, hogy elolvashattam és részese lehettem egy ilyen történetnek, mely sokak szívét rabul ejtette már. Izgalmas a történetvezetés, meglepőek a fordulatok és nagyon szépen megírt, kidolgozott a vonalvezetés. A karakterek érdekesek, mindenki meglepően jól van ábrázolva, legyen szó a főszereplőkről, vagy épp a csak egy jelenetig megjelenő mellékszereplőről. Az érzelmek, a reakciók életszagúak, és a könyv gazdag az olvasók pulzusát megemelő erotikus jelenetekben. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

Az íróról:

Ms. Carriger azért kezdett írni, hogy feldolgozza azt a tényt, miszerint egy kitelepült brit és egy javíthatatlan panaszláda nevelte fel az isten háta mögött. A kisvárosi életből elmenekült, majd hanyagsága folytán megszerzett pár diplomát. Ms. Carriger ezután beutazta Európa történelmi városait, miközben kizárólag kézitáskájában csempészett teasüteményen élt. Jelenleg a gyarmatokon éldegél örmény szeretői háremétől körülvéve, és ragaszkodik a brit import teához, valamit a vécécsészébe pisilő macskákhoz. Imádja az icipici kalapokat és a trópusi gyümölcsöket.

A könyv fülszövege:

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.

Elsősorban azért, mert nincs lelke.

Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig talján volt, ráadásul már meg is halt.

Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk egy vámpírt, aki az illemszabályokra fittyet hányva, bárdolatlan módon lerohanja őt.

De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire.

Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit?

És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála melasztorta?

Mélyedj el! Kapcsolj ki! Légy jelen!

„Meglehet, hogy Alexia Tarabottiban nincs lélek, azonban a könyvben annál több van!” -Metamor City

„A polipokra soha senki nem ad magyarázatot. De ez is része a varázslatnak.” - smartygirl

„Szörnyen mulatságos!” - Angie Fox

Interjú az íróval

Mindig tudta, hogy író akar lenni?

Nos, valójában még mindig nem vagyok róla meggyőződve, hogy az lennék. Úgy tűnik, véletlenül botlottam bele az íróságba. Nem panaszkodom, azt sosem - csak meglep.

Ha nem ír, mivel tölti legszívesebben a szabadidejét?

Teát iszom. Habár jobban belegondolva, azt írás közben is csinálom. Őszintén szólva eszem, olvasok, alszom és lélegzek, és ez elég sok időmet le is foglalja (általában pont ebben a sorrendben, sokszor mind egyszerre).

Ki vagy mi inspirálja Önt?

Jane Austen, P.G. Woldehouse, Gerald Durell, egy teamegszállott, kitelepült brit mama, hosszú évek történelemtanulmányai, és amióta az eszemet tudom a BBC kosztümös drámái - ezeknek mind nagy szerepe volt Alexia megalkotásában.

A Soulless remekül ötvözi a párhuzamos történelmet, a romantikát és a természetfelettit. Honnan ered a regény ötlete?

Azt tudtam, hogy urban fantasyt akarok írni, és volt a műfajban valami, amit sosem értettem: ha a hallhatatlanok ott mászkálnak, nem lehet, hogy már nagyon régóta köztünk vannak? Elkezdtem spekulálni: mi van, ha a történelem összes megmagyarázhatatlan, furcsa fordulata mind természetfeletti beavatkozás eredménye volt? Ezen a pontos pedig feltettem magamnak a kérdést, hogy mindezek közül melyik a legkülönösebb, a leginkább formabontó? A válasz a Brit Birodalom volt. Komolyan, egy aprócska sziget csakis természetfeletti segítséggel hódíthatta meg az akkor ismert világ felét. Az abszurd viktoriánus illemet és a nevetséges ruhadivatot a vámpírok diktálták, és kétségtelen, hogy a birodalmi hadtestek rendje a farkasemberek falkadinamikáján alapult. Persze amint elkezdtem a cilinderek és a turnűr országáról firkálgatni, a komédia is megjelent. Turnűrök! Végül beledobtam a tizenkilencedik századi tudományt a kevercsbe, és rájöttem, hogy ha a viktoriánusok tanulmányozzák a vámpírokat és a farkasembereket (amit bizonnyal megtennének, ha tudnának róluk), arról nem is szólva, hogy fegyvereket fejlesztenének ki ellenük, akkor a technológia más vonalat követ. Itt jelent meg a steampunk vonulat, és egyszerre több műfajjal dobálóztam, mint ahány csúf kalapja Ivynek van! Másfelől meg az embernek nem lehet túl sok kalapja.

Van kedvenc szereplője? Ha igen, miért?

Nem tudok választani Floote és Lyall professzor között. Kicsit odavagyok az okos, határozott, nyugodt természetű urakért, akiknek még humoruk is van.

Miféle kalandokban láthatjuk viszont Alexiát legközelebb?

Talán elég lesz, ha annyit mondok: mindig is szeretett volna léghajón utazni...

Végül, ha választhatna, kivel teázzon: Lord Macconnal, Alexiával vagy Lord Akeldamával, kit választana és miért?

Ó, kétségtelenül Lord Akeldamát. Alexia és én sosem jönnénk ki jól, túl sokban hasonlítunk, és Lord Maccon igencsak rosszul áll illem tekintetében. Na, mármost, Lord Akeldama talán kirívó, de remek beszélgetőtárs, és olyan sok érdekes dolgot tud.

A könyv az első része, egy sorozatnak, amely a főszereplő Alexia kalandjait fogja végigkövetni. Viszont ha csak ezt az első részt olvassuk el, akkor is egy egész képet kapunk arról, hogy mennyire jó író is Gail Carriger.

Tina