Oliver Hirschbiegel német rendező első nagyjátékfilmje, A kísérlet valós történeten alapul. 1971-ben pszichológiai kutatást végeztek a Stanford Egyetemen, sokkoló eredménnyel. Plusz pénzre vágyó egyetemi diákok vettek részt a kísérletben, ahol a csoport egyik fele börtönőr, a másik fele fogoly szerepben költözött be egy kamerákkal felszerelt börtönbe. A kísérlet annyira „jól” sikerült, hogy a tervezettnél hamarabb, hat nap után le kellett állítani, mert a diákok terrorizálni kezdték egymást. A rabok többségét súlyos trauma érte, és az őrökön hamar erős szadista hajlamok mutatkoztak. Erről a börtönkísérletről készített thrillert Hirschbiegel.
A film több dologban is eltér az eredeti eseménytől, itt például nem egyetemisták, hanem átlagemberek vállalkoznak pénz fejében a kísérletre. Köztük a főszereplő, Tarek Fahd taxisofőrként jelenti be magát, de valójában újságíró és az a célja, hogy exkluzív anyagokat közöljön a börtönből. Különböző pszichológiai tesztnek vetik alá a jelentkezőket, ami alapján eldöntik, kik lesznek börtönőrök és kik lesznek rabok. Miután Tarek a 77-es számú rabnak lesz besorolva, hamar az őrök agyára megy. Nem hajlandó a szerinte igazságtalan parancsoknak szót fogadni és egy kis botrány érdekében szeret lázadozni. A történet először egész könnyed, vannak benne poénok, kezdetben az őrök és a rabok még egy csapatban játszanak és csak a fizetésüket akarják.
Ám már a kezdetektől lehet érezni a negatív végkifejletet, elég megnézni a börtönőrök arcát, amikor megkapják az egyenruhát és a gumibotot. A jelképes öltözet egyből megváltoztatja a magatartásukat. A rabok kiszolgáltatottság érzését pedig az alsó rész nélküli hálóruha, a papucs és a nevük számmal való helyettesítése erősíti.
Az eredetileg egyenlő emberek hihetetlen gyorsasággal veszik fel az elnyomó és az elnyomott szerepét. Míg a rabok egy része hamar megalázkodik, másik részük lázadozással próbálja kompenzálni a kényelmetlen helyzetét. Az őrök pedig már az első estén durva megalázással torolják meg a rabok lázadását. Mivel a börtönfelügyelőknek meg lett tiltva az fizikai bántalmazás használata, ezérta legkülönbözőbb módszereket találják ki a büntetésre:fekvőtámasz, vetkőztetés, borotválás, rabok lepisilése. Az őrök brutális szadizmussal tartják fent a „rendet” és a végén már nem különösebb okból, csak a saját szórakoztatásukra terrorizálják a rabokat. És ehhez nem kell egy hét sem! Végül elszabadul a pokol, az őrök elvesztik minden ítélőképességüket és bezárják a kísérlet egyik vezetőjét is. Nem tudják már megkülönböztetni a szimulációt a valóságtól, és a kísérlet több halottal és tucat rendőri letartóztatással végződik.
Moritz Bleibtreu, a 77-es rabot játszó színész tökéletes választás a szerepre. Egyszerre szimpatikus és hiteles karakter, akit az elején átlagosnak és kissé önzőnek tartottam, de a végén némán könyörögtem hozzá, hogy mentse meg ezt a katasztrofális helyzetet, hiszen csak ő képes rá.
Justus von Dohnanyi Berus szerepében gyökere az összes borzalomnak. Először szabályosan sajnáltam és szántam, aztán mérhetetlenül gyűlöltem pedig ilyet ritkán érzek egy filmszereplő iránt. Személyében egy tipikus diktátortörténet tárul a szemünk elé: a férfi, akinek nincsenek barátai, furcsa és különc, lelkében hatalomvágy és szadizmus. A könnyen befolyásolható és tanácstalan börtönőrbrigád pedig hamar kikiáltja főnöknek. Végre megbüntetheti azt az embert, aki mindent megtestesít, ami neki nincs: önbizalom, sárm és barátok. A 77-es rab és az ő párharca a kísérlet eldurvulásának forrása.
Ezenkívül rengeteg izgalmas és remekül megválasztott karakter van a filmben: a katona, aki inkognitóban felügyeli a kísérlet biztonságát; a kísérlet női vezetője, aki érzelmi intelligenciájával előre látja a veszélyt mégis végül áldozattá válik; a szerethető esetlen figura, aki mire barátokra lelne eldurvul a kísérlet; és a kísérlet férfi vezetője, aki sikeréhségében elfelejti mennyi emberéletért felelős. Van azonban egy karakter, akit kihagytam volna a filmből: Maren Eggert játszotta Dorát, főszereplőnk plátói szerelmét, akivel a börtönbevonulása előtti éjszakán találkozott. A börtönön kívül van pár jelenet, ahol Dora elmélkedik és sokatmondóan pislog. Az összes jelenetéből egynek van értelme, ahol kiderül Tarek egyik gyermekkori traumája, ami később fontos szerepet kap. De ezen kívül ennek a szereplőnek semmi szerepe nincs és kifejezetten bosszantó, amikor az izgalmas börtönjelenetekből átváltunk egy üres szemekkel maga elé meredő, teljesen felesleges karakterre. Valószínűleg Dora karaktere jelentené a férfi kapaszkodóját, de a két ember között semmi kémia nincs a vásznon, egyáltalán nem lett hitelessé téve a kapcsolatuk és túl sok időt pazaroltak rájuk. A zárójelenet sem tetszett, ahol Dora és Tarek mosolyogva nézik a naplementét a tengerparton. Az égbekiáltó szentimentalizmuson túl azzal sem értek egyet, hogy egy ilyen ember tragédiája történet után bármi feloldozást kapjon a néző. Nincs feloldozás.
Ez a film nem egy popcorn mozi, nem fogod elfelejteni, amint véget ért. Sőt, mekockáztatm még napokig gondolkodni fogsz rajta. Mindenkit megérint, hisz mindannyiunkban ott az empátia embertársaink iránt.
