Néha azok az emberek, akikről nem képzelnénk semmit, olyasmit tesznek, ami mások számára elképzelhetetlen.

A kevésbé szakavatott mozilátogatóknak is feltűnhet, hogy az éves Oscar-díjátadó gála előtt pár hónappal a megszokottól eltérő filmek töltik meg a mozikat: a szuperhős filmeket felváltják az életrajzi drámák, a sablonvígjátékok helyett pedig elismert rendezők munkáit láthatjuk. Tévedés ne essék, ezek a filmek mind-mind azért a bizonyos arany szobrocskáért küzdenek, és ehhez általában felhasználják a jól bevált elemeket.

Nincs ez másképp a Kódjátszmánál sem, ami szintén Oscar-esélyes recept szerint működik: igaz történet (ráadásul nácik és második világháború), magányos férfi hős (egy népszerű és tehetséges színész alakításában), könnyek és tanulságok. Bár a Kódjátszma készítői egyértelműen megcélozták maguknak az Akadémia elismerését, nem feledkeztek meg rólunk, nézőkről sem, és megajándékoztak minket egy remek filmmel.

Ha meg kellene határoznom, hol kezdődik a „jó” film, akkor talán ahhoz kötném, hogy a moziteremből kilépve mennyi ideig marad meg a gondolataimban. Vannak filmek, amelyek rengeteget akarnak mondani, de valahogy nem sikerül senkit se megfogniuk, és vannak, amelyek meg se próbálnak hatással lenni rád, miután kifizetted a mozijegyet. A Kódjátszma a nácik híres Enigma kódjának feltöréséről szól, melyben Alan Turing brit matematikus kulcsszerepet játszott. Határozottan sikerült megfognia, hiszen még most sem épültem fel teljesen a hatása alól, sőt, addig nem nyugodtam, míg alaposan utána nem olvastam Turing munkásságának (pedig a matematikánál kevés dolog áll tőlem távolabb).

A Kódjátszma tehát a különc matematikus és csapata munkásságát mutatja be, annak a történetét, hogy hogyan sikerült feltörnie egy csapatnyi angolnak a nácik hírszerzéshez használt kódját. A kód feltörésével a történészek szerint két évvel rövidítették le a háborút, ami azért elég lenyűgöző tény.

A szereposztás magáért beszél: Benedict Cumberbatch, Hollywood feltörekvő színészóriása, Keira Knightley, akit egyre izgalmasabb szerepekben láthatunk, Charles Dance, a Trónok harca felejthetetlen Lannistere, Matthew Goode és Mark Strong. A forgatókönyíró Graham Moore, akinek munkája a 2011-es Black List első helyezettje volt. Ez a „feketelista” minden évben összegyűjti a legjobb, meg nem filmesített forgatókönyveket. Persze ezek közül nem mind marad örökre beteljesületlenül, például a Juno, az Amerikai botrány és a A közösségi háló is mind-mind szerepeltek ezen a listán. Úgy látszik, érdemes esélyt adni a listán szereplő filmeknek, hiszen a korábbi felsorolásom mindegyike Oscar-jelölt, ahogyan most a Kódjátszma is.

A film nem a háború szörnyűségeinek bemutatására épít, nem helyezi a romantikus drámai szálakat a középpontba, de még csak nem is akar bonyolult matematikai egyenletekkel traktálni. Felteszi a sokunkban gyakran felmerülő kérdést: mi a jobb, „normálisnak” és boldognak lenni, vagy különc és boldogtalan zseniként világmegváltó tudományos felfedezéseket tenni, és életeket menteni? Főhőseink ez utóbbi kategóriába tartoznak. Alan Turing zárkózott, nehezen kommunikáló, nem ritkán arrogáns figura, ráadásul homoszexuális, ami az ő idejében még súlyos bűnnek számított. Joan Clarke (Keira Knightley) karakterén keresztül pedig betekintést nyerhetünk abba, milyen volt okos nőnek lenni a második világháború idején. A Turing csapatába való felvételi teszt megírását is alig akarják engedni neki, mert azt hiszik, titkárnő, emellett muszáj minden férfival bájosan cseverésznie, mivel saját elmondása szerint „ha a  férfiak világában akar dolgozni, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy arrogáns és zárkózott legyen (mint Turing)”. Tökéletes párost alakítanak Turinggal, hiszen a nő érzelmi intelligenciáját használja fel, hogy fejlessze Turing szociális készségeit. Joan ébreszti rá arra is, hogy szükségük van a csapat többi tagjának segítségére a kód megfejtéséhez, ezért a férfinak meg kell kedveltetnie magát velük. Ehhez kapcsolódik például a film egyik legviccesebb jelenete, amikor Turing hirtelen almát kezd el osztogatni a meghökkent tudósoknak, majd robothangon vicceket mesél. Meglepően sok a humor az egyébként elég súlyos témákat feszegető filmben, ám szerencsére sohasem ízléstelen vagy elidegenítő.

A Kódjátszma egyszerre diadalmas és tragikus film: egy nagyszerű tudós csapat győzelméről szól, háborús sikertörténet, ám emellett ott a sokkoló felismerés, hogy az a nemzet, amely sok szempontból Turingnak köszönhetően nyerte meg a háborút, képes volt a halálba kergetni a férfit. Ugyanis évekkel a háború vége után Turingot letartóztatták közerkölcssértésért, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy homoszexuális volt. Hormonkezeléssel vegyi úton kasztrálták, míg végül a meghurcolt tudós öngyilkos nem lett. Mindez nem a sötét középkorban történt, hanem a fejlett nyugaton, kevesebb mint hetven éve.

Nem véletlen jelölték Oscar-díjra az összes főbb kategóriában, hiszen a film bár hollywoodi módon sok szempontból eltér a valóságtól, mégis méltó tiszteletadás azon csapat tudós emlékének, akik sikerrel mentették meg milliók életét. Pedig még a harcmezőn sem voltak soha.