Mikor kisebb voltam nagyon szerettem ezt a filmet. Most hogy ismét megnéztem, egy véletlen folytán, rájöttem egy nagyon fontos dologra. Persze tudtam már régebben is ezt, de valahogyan most tudatosult bennem csak igazán. A filmek többsége - már amelyik nem csak azért készül, hogy pénzt hozzon - ad valamit a néző számára. Mindenkinek mást, személyiségtől függően. Ezt eddig is tudtam. Most viszont éreztem azt is, amit eddig nem sokszor. Hogy egy film, attól függően, hogy mikor látja azt a néző, más-más jelentéssel bír. Mást jelentett nekem ez a film kisgyerekként, és mást jelentett most, hogy újra láttam. Teljesen mást.
A Holdhercegnő története elég egyszerű. Adott egy lány, aki árva lesz, így nagybátyjához költözik vissza Holdföldére. Holdföldének pedig igen érdekes múltja van. Két ősi család háborúskodásáról, és a Holdgyöngyökről szól az egész film. Arról, hogy a lánynak kell beteljesítenie egy jóslatot. Ennyi. Nem túl nagyszabású és nem is túl bonyolult. Egy egyszerű film, ami néhány órára kiragad a hétköznapokból.

Nem nagy szám – mondtam most magamban. Még csak nem is annyira hihetetlenül izgalmas. Nincs telezsúfolva különleges effektekkel. Akkor hogyan szerethettem ezt annyira? Másnap megint leadták a tévében, akkor már nem akartam megnézni. Régi lelkesedésem betudtam annak, hogy még kicsi voltam. Aztán a legkisebb öcsém meg akarta nézni. Leültem vele, de nem a filmet néztem. Hanem őt. Azt próbáltam meg felfedezni az arcán, hogy akkor most tetszik-e neki, ha igen akkor miért, ha nem akkor miért. Nem kellett sokáig várnom. Az első, „akció” jelenetnél rádöbbentem. A gyerekek számára ez egy varázslatos film. Holdfölde izgalmas ugyanakkor nem túl bonyolult, így érthető még egy négyévesnek is. A cselekmény érdekes, a fontosabb jelenetek pedig jócskán felnagyoltak. Amellett pedig az egész humoros is.

Mikor vége lett Bence felém fordult, barna szemeiben izgatott csillogással és megkérdezte:

- Holdfölde létezik?

És én néztem a kisöcsém arcát és tudtam, hogy mit kell mondanom.

- Ha hiszel benne, akkor létezik.

És újra gyereknek éreztem magam. Olyannak, akinek nem kell bizonyítgatni, hogy fekete oroszlán létezik, és hogy a Holdgyöngyöknek varázsereje van. Biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan áhítattal néztem régebben, ahogy most Bence. Nosztalgia volt a javából. Ha egyszer lesz majd egy gyerekem, azt szeretném, hogy megnézze velem ezt a filmet.

Ezt jelenti nekem ez a film most. A gyermeki tiszta hitet. Hitet a varázslatban és abban, hogy léteznek még olyan helyek, és filmek, ahova nem furakodott be a 21. század érintőképernyős felületével.