„Soha ne ítélj meg egy könyvet a filmadaptációjáról.” Kulcsmondat, amely általában mindig egy könyvmoly szájából hangzik el. De vajon miért utáljuk szeretett könyveink filmváltozatát? Miért haragszunk a film készítőire, ahelyett, hogy örülnénk, amiért kedvenc történetünk több emberhez is eljut? A válasz nagyon sokrétű, rengeteg különféle vélemény van, de egyet biztosan elmondhatunk: nem szeretjük, ha az általunk képzelt világ máshogy jelenik meg a filmvásznon. Az emberi fantázia határtalan, és olvasáskor kedvünk szerint alakítjuk a leírt világot. Film esetében már nem az írói és a saját értelmezésünk ötvözetét látjuk, hanem egy sok-sok ember által összeadódott világot: a rendező és a forgatókönyvíró, az operatőr, a színészek mind-mind saját döntéseket hoznak arról, hogy szerintük mi hangsúlyos a történetben, milyenek a karakterek, hogy néz ki a környezet. Ez persze könnyedén felidegesíti a rajongókat, és ezzel nincs is semmi baj. Hiszen nyílt titok, hogy rengeteg béna, az eredeti könyvhöz képest gyalázatos adaptáció kerül a mozikba, ami egyrészt sértő a könyvre nézve, másrészt elhiteti a rengeteg filmnézővel, hogy ilyen az írott változat is.
Na de térjünk rá a címbeli könyvre és annak filmváltozatára. A Csillagainkban a hiba film számomra maga a tökéletes adaptáció. Hű az alapanyaghoz, sőt, tiszteli azt. (Hozzá kell tenni, hogy a könyv írója, John Green részt vett a film elkészülésében, ami nem hátrány.) A készítők tisztában voltak azzal, hogy ők most egy könyvet visznek filmre, nem egy könyv alapján próbálják a saját művészi ambícióikat kiélni, tehát a cselekmény és a párbeszédek szinte semmit nem változtak. És láss csodát, nem kell belepiszkálni abba, ami jó, ahhoz, hogy elismerést kapj (az MTV Movie Awardson például az egyik legtöbb jelölést kapta a film).
Tehát vegyük akkor tovább, mitől is tartom tökéletes adaptációnak ezt a filmet. Az már megvolt, hogy hű a cselekményhez, és remek érzékkel húztak a történetből is. A második, egyik legfontosabb pont: TÖKÉLETES SZÍNÉSZVÁLASZTÁS. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos szempont a megfelelő színészek kiválasztása. Az író, John Green amúgy is hihetetlen jó és összetett karaktereket hozott létre a könyveiben, akiket nem kis feladat életre kelteni a filmvásznon. A Hazelt alakító Shailene Woodley a huszonéves generáció egyik legnagyobb színésznője, aki olyan elképesztően hiteles, hogy minden pillantásából kiolvasod a gondolatait. Gus szerepére színészt találni talán a legnehezebb feladat lehetett. Kellett egy huszonéves, tehetséges és jóképű srác, akinek a játéka őszinte, mégis képes visszaadni Gus színpadias viselkedését anélkül, hogy ripacskodna. Ansel Elgort úgy alakította a hősszerelmes fiút, mintha csak róla mintázták volna a karaktert. Ezen kívül hosszasan sorolhatnám a mellékszereplőket is, akik mind-mind rászolgáltak arra, hogy ebben a nagyszerű filmben szerepeljenek.
Az utolsó érv, amely a film zsenialitása mellett szól: nem hollywoodias. Mielőtt bárki felhúzná a szemöldökét („De hisz egy szerelmes haldokló tinédzserpárról szól, rengeteg sírással és hatásvadász mondatokkal!”), megindokolom a kijelentésemet. A főszereplő páros egyikének kanül lóg az orrából, a másiknak fél lába van. Az egyébként persze vonzó színészeket nem sminkelték Barbie és Ken babának, fénylik az arcbőrük, kócosak, kinyúlt póló van rajtuk, ergo igazi tinédzserek. Ki hitte volna, hogy egyszer csak a tömegfilmekben is beköszön a valóság ábrázolása?
Szóval szerintem ezért sikerült ennek a filmnek megtenni azt, amit előtte oly soknak nem: tisztességesen adaptálni egy nagyszerű könyvet. Nyáron érkezik John Green másik könyvének a filmváltozata, a Paper Towns. Főszerepben a Csillagainkban a hibában Isaacet alakító Nat Wolff. Én már nagyon várom, remélem ti is!

Aki a Csillagainkban a hiba történetére és a film kritikájára kíváncsi, kattintson ide.

Aki pedig szeretne többet megtudni John Green könyveiről, az kattintson ide.