„Ismerjük a történelmünket, nálunk nem jöhetne létre diktatúra”- ez a mondat a kiindulópontja a német Die Welle (A hullám) című filmnek. A gimnáziumban projekthetet rendeznek, ahol különböző társadalmi berendezkedéseket lehet tanulmányozni egy hétig. A tanár Rainer Wenger (Jürgen Vogel) lecsúszik az anarchiáról és ezért az autokrácia ismertetését kapja feladatul. Először nem sok lehetőséget lát a témában, de amikor a diákok határozottan állítják, hogy a náci Németország után náluk többé nem lesz diktatúra, Wenger úgy dönt, leteszteli ezt az elméletet.

Kísérletképpen egyeduralmat hoz létre a csoportban: ő a vezető a többi diák pedig a mozgalom, A hullám tagjai. Hamar bevezetik az egyenruhát (fehér ing és farmer nadrág) és az összetartozás érzésük egyre nő. Kezdetben ártalmatlannak tűnik az egész, sőt rengeteg pozitívummal jár: a mozgalom tagjai segítik és megvédik egymást, eltűnnek a különbségek, mindenki egyenlő. Nem számít többé az anyagi helyzet vagy a tanulmányi eredmény, mindenki családtag, aki csatlakozik a hullámhoz. Ám hamar megérkeznek a hátulütők: akik nem csatlakoznak A hullámhoz, számkivetetté válnak, lassan már az iskolába se léphetnek be. Wenger - aki tesitanárként egész életében elnyomottként élt a többi tanár között - megszívleli a tiszteletet és a hatalmat, ezért nem veszi észre az árulkodó jeleket.

A hullám nagyon hamar elveszíti a kontrollt, előjön a vandalizmus, az erőszak, az elnyomás és minden, ami egy diktatúrát jellemez. Nem beszélve a vezető feltétel nélküli követéséről. A társadalmi kísérlet túl jól sikerül és Wenger felelőssége, hogy megállítsa még mielőtt késő lesz.

Elképesztően izgalmas film, elgondolkodtató és elég kétségbeejtő is. Végig leköt, remek színészekkel van tele, hiteles és teljesen átélhető. Nincsenek fekete-fehér karakterek, mindenki összetett árnyalt személyiség, senkit sem lehet elítélni. Az pedig külön izgalmas, hogy egy német filmben dolgozzák fel ilyen merészen a diktatúra témáját. Mert ők szembe mernek nézni a történelmükkel.