Erre a filmre nem lehet felkészülni. Én megpróbáltam: bevásároltam csokiból, készítettem elő zsepit, sőt még azzal is számoltam, hogy lehet már túl nagy elvárásaim vannak és csalódni fogok. Hát ez nem történt meg.

A Csillagainkban a hiba az utóbbi évek tinédzserszerelemről szóló filmjeihez híven könyvadaptáció. Az azonos című regény írója John Green, aki az első szerelem sziruposságát megtoldotta a haldoklás sötét és fájdalmas témájával. A két főszereplő Hazel (Shailene Woodley) és Gus (Ansel Elgort) mindketten a rák áldozatai. Hazel kísérleti gyógyszerek segítségével van életben és egy hordozható oxigénpalack segít neki a légzésben, Gusnak pedig amputálni kellett az egyik lábát a rák miatt. A két fiatal egy önsegítő csoportban találkozik, ahol rögtön különleges kapcsolat alakul ki köztük.

A Csillagainkban a hiba egy egyszerű alapszerkezettel dolgozik: az okos, szép, humoros, visszahúzódó lány találkozik a jóképű, vicces, nagydumás sráccal, aki fel akarja falni a világot. A fiú első látásra beleszeret a lányba és minden sármját beveti, hogy levegye őt a lábáról. Ha csak ennyi lenne a történet nem valószínű, hogy ilyen mély nyomot hagyna mindenkiben.

A titok egyrészt abban rejlik, hogy a két fiatal örökké tartó szerelmébe a kezdetektől fogva belerondít a halál ijesztő közelsége. Hazel nem azért nem engedi kezdetben közel Gust, mert fél a csalódástól, hanem mert nem akar még több embernek fájdalmat okozni a halálával. Másrészt itt van két tinédzser, akik sokkal több borzalmon mentek keresztül, mint mások egész életükben, és tizenéves koruk ellenére állandóan szembe kell nézniük a halál borzalmával, mégis úgy élik meg az első szerelmet, mint minden más tinédzser (lopott pillantások a csoportban, smsezgetés a vacsoraasztalnál, romantikus piknikek, vitatkozás kedvenc regényük végéről). Ettől lesz ilyen egyedi a film, hiszen bár a történet tragikus, tele van szívmelengető és vicces pillanatokkal.

Lebilincselők voltak azok a paradoxon jelenetek, amelyek megmutatták, hogy egy egészséges ember életében teljesen átlagos vagy örömteli esemény mennyire ijesztő lehet egy haldoklónak, vagy a hozzátartozóinak. Ilyen volt például amikor Hazel levelet kapott a kedvenc írójától és örömében sikongatni kezdett, az édesanyja pedig pánikszerűen rohant hozzá attól félve, hogy a lány rohamot kapott. Vagy amikor Gus az éjszaka közepén felhívta Hazelt, akinek az arcán látszott a rossz hírektől való rettegés mielőtt felvette a telefon. A film tele van ilyen metaforikus jelenettel (azért merem ezt a szót használni, mert a szereplők imádják a metaforákat), és elgondolkodtató idézetekkel. Én a sok remek mondatból a kedvencemet emelném ki: „ Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat. Remélem, ő is szereti az övét.”

A színészek csodálatosak, Shailene Woodley egyébként is Jennifer Lawrence trónkövetelője már egy ideje, lebilincselően őszinte a játéka, és külön öröm látni, hogy egy film női főszereplője lehet smink és belőtt frizura nélkül is gyönyörű. Ansel Elgort pedig bárkit két másodperc alatt levesz a lábáról a sunyi mosolyával és a belőle áradó életszeretetével.

A film fő tanulsága talán az, hogy a fájdalommal együtt lehet és kell élni. Hiszen „szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?”