A népszerűség csak a presztízs ribanc unokahúga.
A Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) tökéletes színészekkel, tökéletes rendezéssel, tökéletes operatőri munkával, tökéletes zenével és tökéletes időzítéssel került a mozikba. Napjainkban, amikor évekre előre be vannak táblázva a mozik szuperhős-filmekkel, az adaptációk és az igaz történeten alapuló filmek mellett pedig nem sok eredetiség kerül a filmvászonra, itt van ez a gyöngyszem, amely egyszerre művészet és szórakoztatás, egyszerre magaskultúra és tömegfilm.
Lehet még bármi újat mondani egy leszerepelt színész szenvedéseiről? Úgy látszik igen. A mexikói rendező, Alejandro González Iñárritu szívbemarkoló hitelességgel ábrázolja az emberi egót, sőt, meg is testesíti azt egy madártollal borított szuperhős képében. A film főszereplője Riggan (Michael Keaton) valaha sikeres filmsztár volt, a képregényhős Birdmant alakította többször is a filmvásznon. Mivel nem tetszett neki a szimpla akcióhős szerep, inkább megpróbált komoly színészként érvényesülni. Temérdek hollywoodi példát látva tudhatjuk, hogy ez mennyire kevés embernek sikerül (maga Keaton is beleragadt Batman szerepébe). Riggan nem érdekel senkit, csak ha esetleg Birdman folytatásokról van szó. Utolsó kitörési lehetőségként Broadwayre visz egy nem túl ismert, nem túl népszerű darabot, amit ő rendez, és a főszerepet is ő játssza. Ám ráesik egy reflektor a tehetségtelen mellékszereplő fejére, így a produkciónak sürgősen beugróra van szüksége, hiszen közeleg a premier. Ekkor jelenik meg a szakmában egyszerre elismert és gyűlölt Mike (Edward Norton), és a “két dudás egy csárdában” szituációnak köszönhetően a két férfi ego-harcba kezd.
Miközben Riggan próbálja megmenteni a darabját és a drogfüggő lányával is szeretne kibékülni, madárjelmezes alteregója nem győzi hangoztatni kritikáját a férfi jelenlegi életéről és döntéseiről. Riggan nem tud (és nem is akar) szabadulni múltbéli sikereitől, kapaszkodóként használja, miközben nap mint nap szembesítik vele, hogy lejárt az ideje. Bár ez egy rettentő depresszív lélektani dráma története is lehetne, a Birdman nem véletlen vígjátékként lett bejegyezve. Egyrészt remek fanyar humorral mutatja be a való életben jóval tragikusabb szituációkat, és nem győz folyamatosan odaszólni a show business minden tagjának. Az egyik kedvenc poénom amikor Rigganék lehetséges beugrókon gondolkodnak, és az összes szóba jövő, független filmekkel híressé vált színész éppen képregényfilmet forgat (Michael Fassbender – X-men, Jeremy Renner – Bosszúállók).
A filmben csupa ismerős karakterrel találkozhatunk: Az örök elégedetlen lecsúszott színész, akinek az a legnagyobb problémája egy életveszélyes repülőúton, hogy zuhanás esetén az előtte ülő George Clooney halála lenne a címlapsztori. A „hiteles művész”, aki képes nyilvános főpróbán jelenetet rendezni egy kicserélt kellék miatt. A gerinctelen producer, aki bármekkorát képes hazudni, csakhogy a színészek azt csinálják amit ő szeretne (pl. hogy Martin Scorsese ott ül a nézőtéren). A sznob kritikus, aki saját meggyőződése miatt anélkül kicsinál egy darabot, hogy látta volna, és még sokan mások.
Az operatőri munka lenyűgöző, a filmben rejtett, alig érzékelhető vágások vannak, a kamera folyamatosan követi a szereplőket a színház folyosóján át az öltözőkbe, kocsmákba, utcára, ráadásul aláfestésnek pörgős dobzenét is kapunk. Megteremti a leskelődés érzését, hiszen végig a szereplők nyomában járunk. Az, ahogy összehozták ezeket a hosszú snitteket mind színészi játék szempontjából, mind kameramozgásban, számomra varázslatos.
Szóval mindenkinek ajánlom ezt a katartikus utazást a színészek (és bizonyos szempontból a mai énközpontú társadalmunk) koponyája körül.
