Nincs nehezebb kérdés egy filmmoly életében, mint hogy „mi a kedvenc filmed?”. Aki szenvedélyesen szereti a filmeket, általában nem tud kiválasztani csak egyet a rengeteg meghatározó és zseniális alkotásból. Nekem sincs kedvenc filmem, de a top5-ös listámon biztos helyet foglal el a Galaxis útikalauz stopposoknak. Tizenéves koromban láttam először ezt a varázslatosan egyedi alkotást. Akkoriban még vajmi kevés közöm volt a filmelemzéshez, de azt rögtön észrevettem, hogy nem átlagos műről van szó.
Egyrészt életemben először találkoztam ehhez fogható abszurd humorral egy filmben, amely ennyire izgalmas történettel és látványvilággal párosul. Másrészt először fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy egy jól összerakott, okos és kreatív filmet látok. Azelőtt nem különösebben figyeltem művészi szempontból a filmeket, de a Galaxis útikalauz stopposoknak kapcsán el voltam ájulva a rendezői ötletektől (másik ilyen korszakalkotó film számomra a Moulin Rouge volt). Pedig „csak” egy vígjátékról van szó, aminek látszólag (!) kevés mondanivalója. Ekkoriban még fogalmam sem volt, hogy könyvadaptációt látok, később persze elolvastam az eredeti művet, de erről majd később.
A történet szerint Arthur Dent (Martin Freeman) reggelijét pár buldózer zavarja meg, kiderül, hogy lerombolják otthonát egy gyorsforgalmi út építése miatt. Arthurt kétségbeeséséből barátja, Ford (Mos Def) rángatja ki, aki elcipeli őt a helyi kocsmába, mondván, a Föld pár perc múlva úgy is megsemmisül. Arthur még mindig sokkos állapotban van, így nem igazán fogja fel, amit Ford magyaráz neki arról, hogy egyébként ő valójában földönkívüli, csak eddig inkognitóban volt, és a Földnek nemsokára kampec, szóval menekülni kéne. Az égen hirtelen végtelen sok űrhajó jelenik meg, és a kegyetlen bürökrata űrlények, a vogonok bejelentik: hiperbekötőút épül a Föld helyén, úgyhogy el kell pusztítaniuk a bolygót (Oh, az irónia!). Arthur és Ford az utolsó pillanatban felstoppolnak egy vogon űrhajóra Ford gyűrűjének segítségével. A Föld elpusztul, és Arthur reggeli köntösében, törölközőmániás barátjával együtt bolyongani kezd a világegyetemben.
A történet persze csak ezután indul be igazán, közrejátszik Arthur földi szerelme, Trilian (Zooey Deschanel), akivel egy űrhajón fut újra össze; a galaxis félhülye elnöke, Zaphod (Sam Rockwell); a hihetetlen intelligens és annál depressziósabb robot (hang: Alan Rickman); a bolygótervező Szlartibartfaszt (Bill Nighy), néhány egér, és persze a NAGY VÁLASZ. Illetve a NAGY KÉRDÉS. Mert a választ tudjuk, az 42.
A könyv és a film forgatókönyvének írója, Douglas Adams elegánsan oldotta meg a saját maga által teremtett világ bemutatását, ugyanis a Galaxis útikalauz stopposoknak könyv a könyvben: egy intergalaktikus bestseller, ami segít a szereplőknek és nekünk, olvasóknak is megérteni az univerzum rejtelmeit. A könyv borítóján rendkívül hatásvadász, de annál hasznosabb szlogen áll: „Ne ess pánikba!”
A könyv és film során a szereplőknek többször érdemes megfogadni ezt a tanácsot, főleg Arthurnak, aki számára az ideális nap, ha teázhat, és nyugalomban olvashatja az újságot a nappalijában. Ám hirtelen se tea, se újság, se nappali: a megszokott világa eltűnik, és neki meg kell tanulnia alkalmazkodni az új felálláshoz.
Hogyan is tudnám visszaadni, mitől olyan csodálatos ez a galaktikus történet? Olvasni vagy látni kell. Mindkettőt nagyon ajánlom, a könyv zseniális és humoros mondatainak jó része szerencsére átkerült a filmbe is narrációként, a humoros és sokszínű karaktereket profi színészek alakítják, a látványvilág és a zene is ötös, ilyennek kell lennie egy jó adaptációnak. Pedig nagyon nem volt egyszerű dolguk, sőt. Nem vett el a könyv egyediségéből, csak a film adta lehetőségeket kihasználva továbbfejlesztett pár ötletet.
A Galaxis útikalauz stopposoknak mindent megad, amire egy átlag olvasó/filmnéző vágyhat: hétköznapi hősök, világmegmentő akciók, űrutazás, románc, fantázia, és nagyon-nagyon sok humor. Végezetül egy idézettel zárok, amely tökéletesen visszaadja azt az imádnivalóan intelligens és abszurd humort, ami az egész történetet jellemzi: „Fontos és közismert tény, hogy a látszat olykor csal. Például a Földön az ember mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel oly sok mindent elért: feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút, egyebeket, mialatt a delfinek csak vidáman lubickoltak. A delfinek ezzel szemben azt hitték, hogy sokkal intelligensebbek az embernél – pontosan a fenti okok miatt.”
